Bizony, igazsága van a romantika nagy képviselőjének: a mese ott rejtőzik mindenütt a világ végtelen sokféleségében, bár egyre nehezebb megtalálni…
… végletesen megváltozott, agyoncivilizált világunkban már csupán ott lelhetünk rá, ahol a gyakorlati lét és a hétköznapi valóság kultúrája még nem ragadta magához az uralmat: a gyermekeknél, akiknek szelleme még nem került józan világképének zsarnoksága alá, s a falvak és a hegyek népénél, melynek a hagyományokba, az ősi kultúrába és mítoszokba kapaszkodó gyökerei megtartó erővel őrzik a csodákba vetett hitet…
Magam is találkoztam vele korábban, messze fenn, távoli hegycsúcsok sötét sziklafalai alatt kígyózó ösvényeken, hol tengerszemek fürösztik arcukat az ég kékjében, havasi gyopár bársonyára hintenek ködharmatot a száguldó felhők, s a törpefenyők ágait közt suhogva kergetőznek a jeges leheletű szakadékokba alázúduló, szél hajtotta légtömegek. Láttam – úgy, ahogyan a régi rege szava leírja – aranykampójának a sziklákba vésett nyomait, a szarvával rakásra vetett hatalmas sziklatömböket a Bogatin, a Kincses-hegy oldalában, patájának nyomát a büszke háromfejű orom, a csaknem háromezer méter magas Triglav falaira felkapaszkodó meredek sziklapárkányok morzsalékos peremén: ott, a szlovén Júliai-Alpokban, az Aranyszarvú hajdan volt birodalmában…
Valamikor, réges-régen, nem volt ennyire vad, szerteszabdalt ez a táj, lankásabbak voltak a hegyoldalak, a csúcsok nem törtek ily magasra, az éles peremű szakadékok helyén szelíd völgyek vezettek le a patakok mentén a gyantát párázó fenyvesekkel borított síkra, az emberek közé. E táj maga volt a magashegyi paradicsom: mennyei békében éltek idefent a szépséges fehér hegyi tündérek, e vidék jólelkű urai és őrzői, akik csak nagy ritkán kerültek a földi halandók szeme elé. Csak azok láthatták olykor őket szempillantásra, akik alázatosan lehajtott fejjel, tiszta szívvel és jó szándékkal kapaszkodtak fel a havasok magasába, hogy gyógyító füveket gyűjtsenek, vagy némely szegény pásztor, aki bátorságot vett magának, hogy a selyemfüvű magashegyi rétekre terelje fel s ott legeltesse soványka kecskéit. Mert ha a tündérek úgy akarták, a csupasz, rideg sziklákon egyetlen intésükre zamatos selyemfű sarjadt, hogy a szegény emberek jószága jóllakhassék. Arcuk, néha egész alakjuk olykor elősejlett a sziklák közül, ahogy tekintetükkel követtek minket, aprócska, gyarló és halandó embereket odafent, az örökkévalóság országában. Olykor még a falvakba is leereszkedtek, hogy segítsenek a legelesettebbeken, akiket jó lélekkel áldott meg a gondviselés. A legöregebb völgylakók közül némelyek még ma is emlékeznek rájuk.
Azt is beszélik, hogy a pásztorokat ők tanították meg a gyógynövények ismeretére és a belőlük készülő főzetek előállítására. Ők voltak a hegyek őrzői. Rejtett, megkövült pillantásuk messzire révedt a világba a völgyek felett, nem törődtek az emberi mulandóságukban odalent élőkkel.
A Trenta-völgy, benne a sebes futású Soča (Isonzó) folyócska fölött tornyosuló Komna fennsík tágas, hullámzó gerincének selyemfűvel borított alpesi rétjein fehér zergék csipegettek. Hatalmas, büszke tartású, aranyszarvú, fenséges hófehér zergebak őrködött a nyáj és a magashegyi birodalom felett. A hegy fehér tündérei megbűvölték, s varázserővel ruházták fel: ha valaha is völgylakó ember nyílvesszeje vagy puskagolyója találná testét, vérének a fehér sziklákra vagy hóra aláhulló cseppjeiből csodaszép bíbor virágok fakadnak – a triglavi rózsa, a havasi pimpó piros virágai.
Ha az Aranyszarvú e virágból legel, sebe azon nyomban beheged, s egészsége, ereje még nagyobb lesz, mint azelőtt, hogy elpusztítsa ellenségét, aki háborítani merészelte varázslatos birodalmában. De még ennél is nagyobb varázserővel bírt a homlokán ragyogó színarany kampója: az volt a kulcs a Bogatin hegye alatt rejtőző mérhetetlen kincshez, melyet rettentő sárkány őrzött. E helyre halandó ember nem léphetett, a hegyi tündérek senki által sem hagyták megközelíteni. Úgy tekintették, hogy a gazdagság az emberi lélek jóságában rejlik, nem pedig a kincsben, amit pedig olyannyian szerettek volna megkaparintani. Ha valaki megpróbált behatolni a Bogatin kőlabirintusának szívébe, fenyegetően kiemelkedtek a sziklákból, s ha ez nem volt elég, kő-, hó- és jéglavinát zúdítottak a betolakodó elé, hogy visszariasszák és hazatérésre késztessék a völgybe…
Odalent, a Trenta völgyében kis falucska állt, ahol pedig a Koritnica jegesen csörgedező vize a Sočába ömlik, az út mentén vendégfogadó várta a megfáradt utasokat. A fogadósné híres volt vendégszeretetéről, kedvességéről, ízes étkeiről és tüzes boráról, de még híresebb gyönyörűséges leányáról. A lány szépségének messze földről a csodájára jártak, a kérők egymásnak adták nála a kilincset, ám ő a kis falucskában élő trentai vadászlegénynek ígérte a szívét. Ennek a legénynek, amikor megszületett, a napos Prisojnik-csúcs orma alatt élő, jósnőként ismert pogány óriásleányka óvatlanul azt jövendölte, ő lesz az, aki majd valaha elejti az Aranyszarvút, s ezzel mesés gazdagságra tesz szert. Az óriásleánykát ezért nővérei büntetésből megátkozták s kővé változtatták: arca azóta is ott tekint le bánatosan a völgybe a Prisojnik komor északi falából…
Nos, a trentai legény a környék legügyesebb vadászává cseperedett: állandóan a hegyeket járta, ismert minden ösvényt, gyógyfüveket gyűjtögetett öreg, világtalan édesanyjának és a falujabelieknek, s az emberek azt beszélték, hogy a fehér hegyi tündérek kegyeikbe fogadták mindkettőjüket. Soha nem is kellett tartania tőlük. Tisztelettel tekintett valamennyi fehér zergére és fejedelmükre, az Aranyszarvúra. Olykor el-elejtett egy-egy közönséges, fekete csuhájú kövér zergebakot, havasi nyulat, fajdot, hazavitte vagy beadta a fogadóba a gazdasszonynak, a fentről magával hozott, legpompázatosabb alpesi virágokból kötött bokrétát pedig szépséges leányának, hogy végleg a magáéhoz láncolja a szívét.
Történt egyszer, hogy egyik késő őszi napon úton levő gazdag velencei kalmárok szálltak meg a fogadóban, s egyikük, dúsgazdag, jóvágású ifjú, szemet vetett a ragyogó szépségű fogadóslányra, és szíve nyomban lángolni kezdett érte. A nyakába igazgyöngyöt akasztott, a karjára színarany karkötőt csatolt, s elhalmozta mindenféle drága ajándékokkal. Hódolója igyekezete kedvére volt a lánynak. Aznap este, a hegyekből hazafelé tartva, betért a fogadóba a trentai vadászlegény. Táncra kérte kedvesét, ám az kevélyen megrázta a fejét, s szó nélkül a nyakában csüngő gyöngysorra és a karján csillogó karkötőre mutatott. – Te pedig egyetlen szál triglavi rózsát sem hoztál nekem! – vetette oda. Az ifjú vadász szíve összeszorult, lelkében szétáradt a keserűség. – Nos, ha neked a gazdagság kell, tudom, hol leljem meg hozzá a kulcsot – magam oly gazdag leszek, mint a király, akihez a képest a kalmárod csupán hitvány szolga lehet!
Szívében emésztő bánattal tért haza, s háza ablakán még be sem tekintett az ébredő nap sugara, ő már odafent járt a hegyen, az Aranyszarvú nyomában, hogy megölje, s megszerezze az arany zergekampót, amely majd megnyitja előtte az utat a Bogatin hegy mesés kicséhez. Jól tudta, hol rejtőzik a büszke aranyszarvú, fehér zergebak legkedveltebb legelőhelye. Útközben a lába előtt havasi gyopár csillagai ezüstlöttek elő a hajnali homályban a sziklagyep közül, mely virágból vak édesanyja szemére készített mindig baját enyhítő főzetet, az ösvény mellett triglavi rózsák tárták szét kínálkozva szirmukat, szakajtana bár belőlük kedvesének. A láttukra pillanatra megállt és elgondolkodott. Az ösvény mentén emelkedő sziklákból ekkor kiemelkedtek alakjai a hegyi tündéreknek, akik nem feledkeztek meg a legény világtalan édesanyjáról és addigi jóságáról.
– Ne menj tovább, elégedj meg a triglavi rózsákkal! Térj vissza velük a kedvesedhez, meglásd, a leányka megbánja hirtelen szeszélyét! Felejtsd el a velencei kincseket és kalmárokat... – hajtogatták, s ezt suttogták mellette a szélben hajladozó gyalogfenyők. De nem hajlott a tündérek szavára. A megalázott ifjút egyre csak hajszolta tovább valami idegen, a lelkében konokul ösztökélő belső hang. Nemsokára meg is pillantotta az Aranyszarvút. Ráemelte a fegyverét, eldörrent a lövés, s a zergék fejedelme golyótól találva, sebzetten szökellt előre. Amerre ment, kihulló vére nyomán vöröslő virágok, tündöklő triglavi rózsák nyíltak a sziklákon, a hófoltokon, a magasba vezető párkányokon, mutatva az ifjú vadásznak az Aranyszarvú útját.
– Ne menj tovább, hagyd őt! Térj vissza a völgybe!... – kérlelték megint a jó hegyi tündérek, most már minden sziklából föléje tornyosulva. De ő csak ment előre, mind magasabbra, hajthatatlanul. Míg a legény lassan követte a nyomait, az Aranyszarvú közben csipegette a vérének cseppjei nyomán kibomló szirmokat. Akkor megrázta magát, s erőtől duzzadva felágaskodott előtte. A mögötte tornyosuló csipkés hegygerinc mögül ebben a pillanatban bukkant elő a kelő nap, s fénye oly erővel csillant meg aranykampóján, hogy villanását még a völgyben is látták, elvakította az ifjú vadászt, aki erre elvesztette egyensúlyát, megingott, s a keskeny párkányról a mélybe zuhant, le a Trenta-völgy feketén ásító szakadékába, alján a Soča zúgó vizével. Utolsó mozdulatával még valami fogódzó után kapott, de kezének már csak a sziklaperem szélén virító triglavi rózsa bokrocskáját sikerült megmarkolnia...
A kedvesének odalent ebben a pillanatban fájdalmasan összemarkolta valami a szívét. Az Aranyszarvú pedig, felbőszülten és csalódottan az ifjú trentai vadász állhatatlanságán, éktelen haragra gerjedt, s nekirontott a selyemfüvű réteknek, a törpefenyőligeteknek, a paradicsomi fennsík szelíden hajló lankáinak, s megsokszorozódott erejével nekifeszítve szarvát, felszántotta a gyepet, felhasogatta és egymásra tornyozta a sziklákat, letarolta az addig dús legelőket, figyelmeztetésül a völgylakó embereknek, mi vár rájuk, ha tisztátalan szívvel és lélekkel, kapzsiságtól elvakítva, hamis szándékkal akarnak a magasba törni, felkapaszkodni a hegyek közé az ő birodalmába. Majd nyoma veszett, s odafent csakhamar mély hótakaró és jég borított el mindent.
A gazdag velencei kalmárok rég hazatértek. Elment utánuk a tél is, s a világra ráköszöntött a tavasz. S amikor a fogadó eresze alá visszatértek elhagyott fészkükbe a fecskék, a hegyi folyó habzó vize, éppen előtte, kivetette a partjára az ifjú trentai vadász holttestét. Merev ujjai közt még mindig ott szorongatta az utoljára letépett gyönyörűséges havasirózsa-csokrocskát... Kedvese pillantotta meg először, s magába roskadva zokogni kezdett. Mondják, nem is derült mosoly soha többé az arcára. Miután pedig a hó is visszahúzódott az alpesi legelőkről, a pásztorok elindultak a hegyekbe. Amikor feljutottak, némán és megdöbbenten álltak az eléjük táruló látványtól. A napfényben zöldellő, szelíden hullámzó selyemfüvű rétek helyén összedúlt sziklavilág, leomlott párkányok, felhasogatott sziklafalak vad kuszasága fogadta őket – a hegyvilág büszke ura, a zergék fejedelme, az Aranyszarvú színarany kampójának örök időkre kőbe vésett nyomai. Vele együtt a jóságos fehér hegyi tündérek is eltűntek.
Többé nem voltak hajlandóak segíteni a völgyben élő embereknek. Azóta is, ma is tudnivaló: a kincs nem a Bogatin, a Kincses-hegy alatt rejtőzik. A hegyek kincse azok legapróbb részleteiben rejlik: a sziklákon szirmukat bontó parányi virágokban, a kövek kápráztató alakzataiban, a szél suttogó szavában, az égen suhogva utazó felhők üzeneteiben, a lábnak lépést kínáló párkányokban, a gyantakönnyeket hullató fenyők illatában, a kitárulkozó szemhatár végtelenségében, a csillogó gyöngyharmatban fürdő reggelek fényének melegében...
Aki igaz szívvel, őszinte meggyőződéssel hisz ebben, olykor talán még ma is találkozhatik a fehér hegyi tündérek valamelyikével. Talán valamely sziklaalakzatból vagy párkányból elősejlik alakja, amint odaint neki vagy rámosolyog egy röpke pillanatra, hogy aztán elillanjon, akár a kósza reggeli ködök, s magába húzódva újra eltűnjék az emberek elől, akik képtelenek őt megérteni.
Így mondja a Júliai-Alpok térségében élő szlovén nép nemzeti mítosza. S hogy igazság lehet benne, bizonyság rá az óriásleányka időtlen időkre kőbe zárt arca, mely ma is búsan tekint le a Krnica völgyébe, s olykor, ha esőhullató időben kőorcáján végigperegnek a könnyek, szégyenében eléje vonja ködből szőtt fátyolát...
