Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
Tavasz felé, mikor szegre kerül a szalonkák érkezéséig a puska, a vadászati szakemberek meg szokták magyarázni a területtulajdonosoknak, hogy legfőbb kötelességük ezalatt az idő alatt a kártékony ragadozók irtása minden elképzelhető módon – fegyverrel, csapdával, méreggel – a hasznos vadak védelme érdekében.
Valahányszor ilyesmit olvasok, mindig elszorul a szívem, mert önkéntelenül is arra kell gondolnom, hogy miféle különös megkülönböztetés az, amely a vadon egyik lakóját hasznosnak, a másikat károsnak bélyegzi. Miféle nézőpont az, amelyből kiindulva kötelességemmé akarják tenni, hogy az egyik fajtát ápoljam, szeressem, dédelgessem, a másikat pedig gyűlöljem és kegyetlenül pusztítsam?
Hát bizony csak egyetlenegy: hogy mit lehet megenni és mit nem? Hasznos az a vad, amelyiknek a húsa ehető, kártékony pedig, amelyik anélkül, hogy ehető volna, egy gusztuson mer lenni az emberrel, és ugyanazt eszi, amit ő. Ebből az elvből indult ki a vadászati törvény is. Egyetlen kivétel a vaddisznó, amit azért neveztek ki dúvadnak, mert a kár, amit a mezőgazdaságban okozni tud, nagyobb, mint amennyit a húsával meg bír fizetni; hátrányára döntötte el a dolgot az, hogy sokkal szaporább, semhogy védelem híján is a kipusztítás veszedelme fenyegetné.
A disznón kívül azonban általában azoktól a vadaktól tagadta meg a törvény a védelmet, amelyeket nem lehet megenni. Ezekre kimondta, hogy kártékonyak, és ez átment a köztudatba, amitől a vadászok sem bírják magukat függetleníteni. Nem hajlandók javukra írni egyes fajoknak azt sem, hogy a gereznájuk értékes, vagy hogy az egerek pusztításával hasznára vannak a gazdának. Róka koma hiába öldösi ezerszámra az egereket, hiába kínálja pompás málját bundák, lábzsákok, sőt boák számára: azzal, hogy imitt-amott megreggelizett egypár tyúkot és libát, hogy a nyúlfiókák és a fogoly meg fácán apraja közt is elvadászgat éppen olyan kedvvel, mint jómagunk az öregje közt, örökre eljátszotta a becsületét. A róka most már az idők végezetéig sem számíthat semmi emberségre, pusztítják, ahol érik, tűzzel-vassal. Csak azért, mert ugyanazt teszi, amit az ember: csirkét, libát, rucát eszik, és vadászik az apróvadra. Elismerem, hogy orvvadászmódra vadászik, sőt azt is, hogy a baromfi-pecsenyét semmivel sem szerzi törvényesebb módon, mint a faluvégi cigány. De hát a törvény szerint az orvvadászokat és a cigányokat sem szabad sem agyonlőni, sem mérgezni, pedig azok ettek a jó és gonosz tudásának a fájáról, míg a róka egyszerűen csak a Természet törvényeit követi. Nem nagyon bírom hát megérteni, miért kell olyan rettenetesen gyűlölnöm szegényt, és miért teszik kötelességemmé, hogy minden eszközzel irtsam vemhes és kölykes korában is, mikor a bundája sem ér egy hajítófát sem.
Különben is nézzük meg csak közelről, hogyan állunk ezzel a „hasznos – nem hasznos” kérdéssel a vadászok szempontjából?
Való igaz, hogy a hasznos apróvad nagyon jelentős bevételi forrást jelenthet a vadkereskedőknek és ezeknek a révén nagy általánosságban az országnak, amelynek a külkereskedelmi mérlegét javítja. Jelentős forgalmat csinál ezenkívül a tölténygyárosok, fegyverkereskedők, továbbá a vasút számára, megélhetést jelent a vadőröknek és keresetet a hajtóknak, akiket olyankor juttat télvíz idején napszámhoz, mikor más munka nem lenne. Sőt az állami bevételek közt sem áll utolsó helyen a vadászjegyek és fegyverek illetéke meg a vadászkutyák után fizetett ebadó sem. Vagyis a vadból igen sok mindenkinek van haszna, egyetlenegy valakit kivéve: magát a vadászt.
Mert a vadász, ha önámítás nélkül felszámít mindent – területbért (vagy ha ő a tulajdonos, a vadászati jog értékét), vadőrfizetést, hajtókat, vadeleséget, töltényt, kutyaadót, vadászjegyet, fegyveradót, kutyatartást, vadászebédet, útiköltséget és mindazt a sok mindent, amit nem soroltam fel –, kénytelen megállapítani, hogy a nyúl, fácán, fogoly mire terítékre kerül, sokkal több pénzében van, mint amennyit a vadkereskedő fizet érte.
A vadász számára tehát a vadászat nem jelent anyagi hasznot. Drága kedvtelés ez, s az elejtett vadak árából legfeljebb a költségek egy része térülhet meg. A vadász tehát nem haszonért vadászik, hanem a vadászatért magáért. A vadász számára, ha igazi vadász, a hasznos és káros vad fogalma el kell hogy essék, mert rá nézve nem az a fontos, hogy hasznos vagy káros-e az a vad, amit elejt, hanem az, hogy vadászatilag érdekes-e? Önmaga alatt vágja el a fát az a vadász, aki azt a néhány ragadozót, amely a vadállományában nem is tesz észrevehető kárt, tavasszal, vagyis olyankor pusztítja, mikor az a szőrét hullatja, ahelyett hogy télen vadásznék rá. Nyestre, rókára akkor mulatság vadászni, mikor jó a gereznája. Önmagát fosztja meg a mulatságtól és az értékes vadásztrófeától, aki tavasszal lövi vagy pláne löveti le a vadőrrel, és még talán lődíjat is fizet érte. Tiszta bolondság ez még a haszon szempontjából is, mert nemigen hiszem, hogy egy róka vagy éppen egy nyest elpusztítana annyi értékű egészséges apróvadat, amennyit a saját téli bundája ér. Ha pedig a satnyákat és betegeseket elfogdossa, azzal még használ is az állománynak. Arról nem is szólva, hogy mennyivel nagyobb vadászgyönyörűség rókát vagy nyestet, esetleg vadmacskát lőni, mint nyulat, foglyot, fácánt, amiknek a vadászata csak akkor mulatságos, ha sok van belőlük, és jól kipuskázhatja magát rájuk az ember. Egy nyuszt, nyest, menyét, hermelin, róka, vadmacska vagy pláne vidra elejtése viszont mindig esemény a vadász számára. Emlékezünk rá évek múlva is, míg az apróvadakról alig marad meg az emberben más, mint egy-egy nagyobb szám azokról a vadászatokról, amikor sokat sikerült terítékre hoznunk. Vadászati szempontból tehát a kártékony ragadozók semmivel sem becsülhetők kevesebbre, mint az úgynevezett hasznos vadak. Miért kötelessége hát a vadásznak irtani őket? Csak azért, hogy egypár apróvaddal többet lőhessen?
Mert nézzük meg csak közelebbről azt a kárt, amit a ragadozók az apróvadban tesznek. Például, amit egy rókacsalád okoz.
Hát bizony az kétségtelenül jelentős, de nem hiszem, hogy olyan végzetes mérveket tudna ölteni, mint ahogy azt egyesek hangoztatják. Ha valahol kevés az apróvad, annak rendesen más oka van, nem a róka, amit azért is merek mondani, mert akárhány olyan helyen láttam már rókát, ahol több apróvad nem is lehetett volna. Kétségtelen, hogy a ragadozók túlságos elszaporodása nagy károkat is okozhat az apróvadállományban, de csak őket tenni felelőssé az esetleges hiányért, nem egyéb bűnbakkeresésnél. Mert az igazi pusztítást az apróvadban a téli etetés hiánya, a rossz helyen való költés meg a helytelen vadászat okozza. Nem mondom: ahol például rendszeres fácántenyésztés folyik, ott nem lehet megtűrni, hogy sok róka legyen a területen. De egypár darab még ott is többet használ, mint árt, és rendszeres téli vadászattal kordában lehet őket tartani. Olyan erdőben azonban, ahol a nagyvad a fő, és az csak járulék, ott még ennyire sem kell szigorúnak lenni hozzájuk. Mert igaz ugyan, hogy a róka is, meg a vadmacska is megfogja az őzgidát, a fiatal szarvasborjút, sőt talán az őzsutát is, de csak akkor, ha annak már úgyis valami baja van. Egészséges vadat csak véletlenül, nagyon ritkán, mert ez mégiscsak nehezebb préda neki, mint egerészni, ami a fő táplálkozási módja. Azt a kárt, amit a mi ragadozóink – rókától lefelé – a nagyvadban tesznek, sokszorosan megfizetik azzal a szanitécszolgálattal, amit a beteg állatok és dögök eltakarításával végeznek.
Nem, nem! Ne irtsuk mi a kártékony ragadozókat, csak vadásszunk rájuk! Éppen úgy, mint a hasznosakra. És Isten mentsen, hogy bármelyik fajtájukat is kipusztítsuk. Nem csak azért, mert a Természet szép állatkertje szegényebb lenne nélkülük, hanem azért sem, mert a ragadozók sem az ember bosszantására vannak a világon. Ők is részei a nagy gépezetnek, amely nélkülük nem működnék olyan tökéletesen. Ezt csak akkor vennők persze észre, ha már nem lennének, akkor derülne ki, hogy ők is hasznos célt szolgáltak, nekik is hivatásuk volt itt.
A Természet dolgába sohasem volna szabad erőszakosan beleavatkozni. Senkinek sem! De legkevésbé a vadászoknak! Mert csak az a vadász, aki gyönyörködni tud a Természet tökéletességében, ezzel pedig sehogy sem fér össze, hogy abban bármit is gyűlöljön. Vadászható vadat meg éppen nem, akár hasznos, akár kártékony!
Sőt! Szeresse őket egyformán. És ha már a törvény olyan kegyetlen, hogy nem védi a szegény ragadozókat, hát védje őket a vadász! Legalábbis olyankor, mikor kölykesek, és amikor az elpusztításuk amúgy sem lenne egyéb haszon nélkül való kegyetlenkedésnél.