A minap felhívott telefonon egy ismerősöm, hogy közölje néhány szakmai kifogását valamely korábbi cikkem kapcsán. Tetszik érteni?! Felhívott!
Pedig élőzhetett volna az interneten, hogy a nyilvánosság előtt küldjön el a francba és bizonyítsa, hogy ő mennyire kompetens, ellentétben velem. De nem, ez a maradi ember csak telefonált. Megköszöntem az észrevételeit, pláne, mert akár közém is lövethetett volna.
A rosszindulat és a mások hibáin való élősködés nem új jelenség az emberiség történetében. Az a „munkamegosztás”, hogy az egyik dolgozik, gürizik, majd, amikor óhatatlanul hibát vét, akkor a másik előpenderül a háttérből és népszerűséget szerez a hiba felnagyításával, a felelősség hangoztatásával, a történtek elferdítésével, már a civilizációnk kezdete óta létezik. Érdekes lenne megtudni, hogy ki volt az első olyan szélhámos, aki nem a saját teljesítményéből, hanem mások lejáratásából próbált megélni. Amíg viszont várunk erre a történelmi ismeretre, a szélhámosok ősatyjának megnevezésére, addig állapítsuk meg, hogy ami a témában az idők folyamán változott, az az élősködés mértéke és módja.
Mert ahogy fejlődik a tudomány, a technika és a tömegkommunikáció, úgy fejlődik rohamosan az uszító szélhámoskodás gyáva kultúrája is. Az online korban egyenesen a legfőbb fogyasztási cikké vált tömegek számára, hogy meghallgassák a kedvenc influenszereiket a napi betevő gyűlölködésük érdekében. És mivel folyamatosan bővül a kereslet az uszulásra, így a kínálat is megszaporodott. De nem csak arról van szó, hogy egyre több uszító van, hanem a módszereik is változnak, mert egymással versenyeznek, hogy ki a gátlástalanabb, így a még megmaradt utolsó morális korlátok elbontása is jól halad.
Az ember, mint biológiai lény, viszonylag egyszerű rutinnal képes megállapítani, hogy még él. Dobog a szívem, ritmusosan veszem a levegőt, eszem, iszom és a feleségem is veszekszik velem, hogy már megint az erdőn talált a hajnal. Tehát, még élek. A modern ember viszont már nemcsak biológiai lény, hanem van egy digitális létformája is, amelyről azt hiszi, hogy legalább olyan fontos, mint a fizikai valója. Ezért sokan szorongani kezdenek, halálfélelmet éreznek, ha egy technikai hiba miatt megszakad a kapcsolatuk az online világgal, benne a digitális önmagukkal. Nagyjából azt élik meg, mint az az egyed, amelyet a konda, falka vagy rudli kitaszít. Ebből a lelki jelenségből kiindulva érthetjük meg, hogy az uszító és uszuló emberegyedek úgy definiálják az online létezésüket, hogy „uszítok/gyűlölködöm, tehát vagyok”. Nekik ezért elképzelhetetlen az, hogy ne legyen a napi rutinjuk része mások leszólása, becsmérlése, megalázása. Ha mondjuk egy fogadás miatt szünetet tartanának ebben a visszataszító viselkedésben, úgy éreznék, hogy haldokolnak.
Ennek a pusztító jelenségnek fontos szereplői a hivatásos uszítók, az emberi gyengeség vámszedői, akik nem pusztán élvezetből indítanak virtuális lincseléseket, hanem konkrét céljaik és érdekeik fűződnek hozzá. Ők egy-egy ilyen akció előtt gondosan megtervezik, hogy milyen módon építik fel az uszítást, hogyan érnek el vele minél nagyobb tömeget és miként torzítják el a valóságot annak érdekében, hogy az éppen kiszemelt áldozatukra a lehető legtöbb mocskot hordhassák rá. Mindennek érdekében alapvetően fontos információkat hagynak ki az előadott történtből, csúsztatnak, tehát egyes terhelő részleteket felnagyítanak, míg más, az áldozatra nézve kedvező tényezőket pedig elhallgatnak vagy bagatellizálnak.
A minap láttam egy videót valamelyik közösség felületen, amelyet eredetileg élőben közvetítettek a készítői, és előtte többször beharangozták, hogy legyen közönségük. Ez a jelenet a tipikus példája annak, hogy egy problémát, egy hibát, hogyan lehet kihasználni a nemtelen, mocskos uszításra és ezzel olcsó népszerűségre szert tenni (a pornóiparban van erre egy remek kifejezés, amelyet most nem írnék le). A főszereplő két mókus hol viháncolva élvezte az inkvizítori szerepet, hol izzadságszagúan megjátszott felháborodással, a maguk alá képzelt morális magaslatról ostorozták a hibát vétő áldozatukat. Azt, aki egyébként fontos szereplője annak a közösségnek, amelyhez az uszítók és a közönségük is tartozik. Ez a minta utat nyit annak, hogy az érintett közösségben már ne a kölcsönös tisztelet legyen a mérvadó mentalitás, amelynek része az is, hogy egymás hibáit nem kihasználjuk, hanem a közösségi érdek miatt segítünk orvosolni.
Az itt leírt jelenség nem újkeletű, ma már az élet minden területén, témájában és közösségében előfordul. Évek óta látható és követhető, ahogy miatta szakmai és magánéleti kapcsolatok mennek tönkre, közösségek vállnak védtelenné a csőcselékkel szemben. Ami számunkra különösen szomorú tanulságként szolgálhat, hogy jelen cikk ténymegállpításai már minket, a vadászok közösségét is erősen érint.