Részlet gróf Károlyi Lajos Egy élet a vadászatért című kötetéből.
Ha láttak egy-egy jobb bakot, azonnal megpróbálták elejteni, mert – mint minden kóborló vadat – másnap reggelre már esetleg nem találták. Ritkaságának varázsa felizgatta a vadászkedélyeket, és mindaddig lázban is tartotta, míg bármilyen parányi esély is maradt kézre kerítésére. Így aztán többször is került váltóvadként terítékre olyan jó bak, hogy az agancsok látványa bennem is megérlelte a gondolatot: az én területemre is őzet kellene telepíteni, hiszen a ligetek, csenderesek és legelők adottak hozzá.
Ezért a századfordulón megtiltottam a surányi és bábi erdőkben az őzek elejtését, egyidejűleg a tótmegyeri fácános közepébe építettem egy kis őzes kertet. A bele valót Stomfáról, Morvaországból, de főként gróf Almássy Dénesnek az erdélyi határ közelében fekvő Békés megyei, gyulai birtokáról hozattam, akinek igen jó őzállománya volt. A fokozatos rendszerességgel szabadba kieresztett utódok ragyogóan elszaporodtak a környéken, és megtelepedtek a környező erdőkben, valamint a remízek időközben megnövelt területén. E betelepített őzek természetesen a bábi és a surányi őzekkel is keveredetek. Nyolc-tíz év múlva lebontottuk a kertet, és az első világháború előtt már 300 darabosra nőtt az állomány. Időközben az agancsok minősége is egyre javult. Az 1913-as, igen jónak bizonyuló évben – zömében barkácsoló szekérről – hét, igen erős bakot lőttem. 1914 tavaszán, a Vadászati Védegyletnek a budapesti Vigadó nagytermében megtartott kiállításán nagy feltűnést keltettek ezek a trófeák – azóta is megvannak, egyetlen közös táblára szerelve. Valamennyi agancs súlya meghaladta az 500 grammot! Természetesen, ha az ember ilyen nagy őzállományt telepít, a vad a szomszédos területeken is megjelenik, és egyre-másra hallottuk, hogy olyan vidékeken is, ahol azelőtt sosem fordult elő őz, derék agancsokat zsákmányoltak. A tótmegyeri nagy vadgazdaság éppúgy széles körben benépesítette a nagyszámú szomszédos községi és egyéni vadászterületet nyúllal és szárnyas vaddal is. Ennek a legkézenfekvőbb bizonyítéka volt a később betelepített, fehér nyakgyűrűjéről felismerhető angol fácánnak a környéken való elterjedése, amelynek egy-egy példánya olykor negyven kilométernél is messzebb jelent meg kibocsátása helyétől. A ’20-as évekbeli nagy csehországi földreform után, midőn a tótmegyeri földek kilencven százalékát államosították, az őzállomány nagyon visszaesett, mert a vad nem találta megszokott nyugalmát. A vadászati jogot továbbra is béreltem hajdani birtokaimon, így a nyúlstráfokat is megtartottuk a régi formájukban – sőt ebben az időben esett az első világháború utáni legjobb őzbak is.
Ezt a bakot fiatal barátom, Pálffy Franci lőtte 1932 májusában. Hosszasan kerestek a földek körül, ő meg a fővadász, anélkül hogy őzet láttak volna. Végül egy nagy búzatábla közepén feltápászkodott egy őz, de nyomban le is feküdt újra, pedig messziről is igen jó baknak nézték. A búza mellett levő lucernaföld közepén állt egy kis remíz. Annak a szélére bújtatta a vadászmester Francit, ő meg nekiindult a búzának, hogy a bakot a remíz felé terelje. A bak felugrott, és éppen a megfelelő helyre futott: mielőtt beváltott volna a kis erdőtagba, egy pillanatra előírásszerűen megtorpant, és ekkor Franci száz lépésről meglőtte.
Csak amikor a fővadásszal együtt – akinek barátom elsősorban köszönhette a szerencséjét – odaléptek a már kimúlt bakhoz, látták, mit is ajándékozott nekik ez a májusi nap. Pálffy előtt ott feküdt élete legeslegjobb őzbakja! Ez volt a szemfényvesztés netovábbja: a vadászok ugyanis jó baknak – no de nem ennyire jónak! – ismerték.
A 680 grammos bak végtelenül boldog elejtője nem tudott az agancstól elszakadni – egy éven át még utazásaira is magával cipelte!
Egy másik érdekesség a véletlen folytán került a kezembe. Az egyik novemberi nyúlhajtásban tapodva a szántást, valami keményre léptem. Az ottani földeken semmiféle kő nem akadt – így lenéztem, s a cipőm alatt egy sajátságosan rendellenes, elhullatott őzagancsot találtam. A 40 000 holdnak az egyetlen olyan pontjára léptem, ahol egy ilyen agancs hevert! Alapzata szabályos kis kupola volt, egy csontból álló miniatűr valkűrsisak, melyből két hátrahajló szarvacska állt ki. Egyetlen, de nagyon vastag rózsatőn kellett képződnie ennek az agancskalapnak. A rákövetkező májusban magammal vittem ezt a kuriózumot Bécsbe, hogy alkalmilag a pólójátékokon mutogassam. Az egyik rácsodálkozó úriember nagy meglepetésemre azt állította, hogy az „agancs” viselőjét tavasszal, báró Paul Schey kövecsesi birtokán meglőtték. Az állítás később megerősítést nyert: Victor Ephrussy, az akkori tulajdonos egyik veje volt az elejtő. Kövecses légvonalban huszonnégy kilométerre volt Tótmegyertől!
A Vág völgyének titokzatos sűrűit, aranyló nádasait, a tágas földek közé ékelt sötét fenyveseket, a ragyogó áprilisi napsütésben rügyező erdőket, a zöldellő vetéseket, a csillogó szántóföldeket, az egész termékeny síkságot magam előtt látom, ha a tótmegyeri vörös frakkos őzbakokra gondolok.