A karácsonyi gyertyákat már régen elfújták, de az újévi vigadalmak mámora még ott kóválygott egy-két ember fejében.
Közéjük tartozott Somogyi Ferenc vadőr is, aki most éppen azon gondolkozott, bezörgessen-e a Marci gyerekért, hogy elkérje a szombati vadászatra hajtónak, vagy ne. Azért morfondírozott ezen a kérdésen, mert a gyerek öreganyja igencsak házsártos volt és arra a szóra, hogy vadászat, különösen érzékenyen és hevesen szokott reagálni. Ez valahol érthető volt, mert szegény öregasszonynak nem volt senkije, csak ez az árva Marci gyerek, és ebből kiindulva féltette mindentől és mindenkitől. Addig tipródott a kerítés előtt, míg a házat őrző, meghatározatlan fajtájú, és színű kutya megunta messziről figyelni a tétova alakot, és közelebb sietve, nagy kelletlenül, csak úgy tessék-lássék módra el kezdte ugatni a kerítés másik oldalán álldogálót.
– Mari néni! Mari néni, jöjjön már ki! – kiabált be a vadőr, erőt merítve a kutya csaholásából.
– Mi történt? – igyekezett a kapu felé Mari néni, és vizes kezét próbálta kötényében megtörölni.
– Mi történt, gyerekem, valami baj van? – érdeklődött, miközben megigazította fejkendőjét is.
– Baj az nincsen…
– Akkor meg minek lármázol itten? Na, bökd már ki, mit akarsz!
- Holnap-kezdett bele mondandójába, kissé félve, nagyokat nyelve, Mert szinte már hallotta is a nemleges választ-meghajtjuk a Nagylapost és arra gondoltam, hogy elkérem a Marci gyereket hajtónak.
– Hát, nem is tudom… – gyűrögette kötényét Mari néni. – Tudod, hogy ezen a gyereken kívül nincs senkim, és ha ezt is elveszítem… – és öreg barázdált arcát végigszántotta egy könnycsepp.
– Tudom – felelte a vadőr megértően-, de nem csecsemő már.
– Hát, talán igazad lehet…
– Na, ha igazam van, akkor holnap reggel nyolckor legyen a vadász ház előtt-vágta rá olyan hirtelen és keményen, hogy maga is csodálkozott a bátorságán.
– Ígérd meg, hogy vigyázol rá.
– Megígérem.
Így történt, hogy a másnap reggeli vadászat hajtói között ott ballagott, boldogan és nagy elszántsággal Kiskovács Márton ötödik osztályos tanuló is. Mivel ez volt az első hajtás, amin részt vett, gondosan az eszébe véste a vadőr szavait: mindig figyeld a melletted járó hajtókat, és akkor nagy baj nem lehet. – Hát ő figyelni fogja, abban hiba nem lesz.
A hajtás egy friss szántáson indult. Az első negyven méter után csizmája ötszörösére dagadt a ráragadt sártól, de azért akaratosan gyűrte tovább a métereket. Ahogy megszólaltak a puskák, és egyre több nyúl nyomta a hajtók vállát, azt szinte el is felejtette, hogy mennyire nehéz is tud lenni a sáros csizma. Mert nyúl aztán volt rendesen. Lépten-nyomon, mintha csak a föld alatt teremnének, úgy sokasodott előttük a rengeteg nyúl. Szóltak is a vadászok puskái szépen, és egy-egy parádés lövés után a kutyák is megmutathatták, hogy nem csak a ház őrzése tartozik a tudományukhoz.
– Hopp, hopp! Hangosabban, hangosabban - hallatszott a hajtó vonalból. – Nem lopni mentek, kiabáljatok!
A mélyszántás után – mindenki örömére –, végre, egy kicsit kellemesebb terep következett. Derékig érő gazcsíkon kellett keresztülmenniük. Előtte azonban megálltak, és megvárták a szántásban lemaradt hajtókat és vadászokat. Ez az idő elég volt arra, hogy Marci megigazíthassa a két összekötött nyulat, ami már igencsak nyomta a vállát. Amint rendezték a hajtóvonalat, azonnal jött az utasítás: – Nagyon lassan, jól kitaposni, mert különben elhagyjuk az összes madarat.
A kutyák itt is megdolgoztak a vacsorájukért. Gyönyörűen állták a gazban megbúvó, rejtőzködő madarakat, végletekig feszítve a fácánok és a vadászok idegeit.
Szépen haladtak, gyorsan múlt az idő.
A terep egy idő után megváltozott, és maguk mögött hagyva a mezőgazdasági területeket, most inkább a bokros, gazos részeket hajtották. – Megállunk – jött az utasítás. Úgy tűnt, a bal oldali puskásoknál sebzett vadat kell keresni, ezért a várakozás. Kiskovács Márton leült az egyik bokor mellé, kigombolta kabátja két felső gombját, mert nagyon melege volt, de ezt leszámítva nagyon jól érezte magát. Nem tudta, miért, de tetszett neki ez az egész vadászat. Úgy gondolta, hogy bár a vadászat során az állatok meghalnak, de azért vadászni mégiscsak jó dolog. Sajnálta ugyan szegényeket, de valami megmagyarázhatatlan, ösztönszerű dolog azt visszhangozta a lelkében: ennek így kell történnie, ennek így kell lennie. De nem tudott tovább gondolkodni a vadászat filozófiai mélységein, mert…
– Hajtás indul – hallotta ma már sokadszorra a vezényszót, és ismét belevetette magát a sűrűbe.
Az első pár lépés után – ami igencsak nehezen ment – ismét megszólaltak a fegyverek. Látni ugyan nem látott semmit, de apuskák durranásának hangjából pontosan tudta, hogy merre repülhetnek a fácánok. Egy kicsit tisztább terep következett, és itt megigazíthatta az olajfüzesben megtépázott ruházatát. Alighogy megállt, abban a pillanatban szinte a lába mellől pattant fel egy jókora nyúl, és füleit hátracsapva azonnal eltűnt a jobb oldalon.
– Nyúl jobbra! – kiáltotta a mellette álló hajtó, és ezt hangosan nyugtázta a legközelebbi vadász fegyvere is.
Éppen az utolsót igazította megtépázott kabátján, amikor mint a sistergő nyílvessző, úgy csapott a szemközti bokorba egy villámgyors karvaly, és pár pillanat múlva már repült is tovább, karmai közt az elővigyázatlan rigóval. A kis hajtó először megszeppent, de aztán eszébe jutott, hogy a karvalynak is ennie kell valamit, és a rigó is vigyázhatott volna jobban.
Lassan véget ért nemcsak a délelőtt, hanem a vadászat is. Az utolsó hajtásban még esett ugyan egy-két fácán, de nyugodtan bevallhatjuk, hogy a vadászok nagy része már az otthoni ebédre koncentrált, és amikor lefújták a vadászatot, Marci is megkönnyebbülést érzett, ugyanis rettenetesen elfáradt.
Mikor beértek a vadászházhoz, szorgos kezek a földre rakták a sok nyulat és fácánt, sorba egymás után, majd meggyújtották a teríték két oldalán lévő máglyát. Szépen felálltak az egyik oldalon a vadászok, másik oldalon a hajtók, és valami ismeretlen ember elmondta, hogy mennyi vadat lőttek összesen. Pattogott a tűz, és jólesett a közelében lenni, mert a hideg minden ruha résén be akart kéredzkedni. Aztán csend lett, mindenki levette pár pillanatra a fejfedőjét, amit Marci nem nagyon értett, de nem volt sok ideje ezen gondolkodni, mert máris elkezdték sorolni a vadászok nevét, és szép sorban kiosztották nyulakat és a fácánokat. Kicsit elmélázott, álmosan bámulta a tüzet, és amikor a nevét hallotta, összerezzent: – Kiskovács Márton! – kiáltotta most már másodjára egy ismerős hang a nevét. – Gyere, gyere!
Ő kilépett a sorból, és odamasírozott az ismerős hang gazdájához.
– Köszönöm a segítséget – mondta neki Somogyi Ferenc vadőr nevetve, majd a kezét nyújtotta, erősen megszorította, és az üres kezébe egy csodaszép fácánkakast nyomott.
Mikor elindult a helyére, érezte, hogy mindenki őt nézi. Bár megilletődöttségébe belepirult, mégis délcegen lépkedett, büszke volt magára. Arra gondolt, hogy a vadászat csodálatos dolog.
A vadászok szétszéledtek, mindenki elindult a dolgára. Így Marci is hazafelé vette az irányt. Éppen jókor, mert mintha így lett volna kiszámítva, pont delet harangoztak.
A gyerek szaporábbra vette a tempót, gyorsabban szedte a lábait. Nagyanyja ugyanis szigorúan meghagyta neki, hogy – ha törik, ha szakad – ebédidőre otthon legyen. Különben is a reggelire kapott nagy bögre tej és a karéj kenyér már régen a múlté, üres gyomra szinte egyszerre kondult a templomtoronyban lakó időjelzővel. A nagy sietség közben azért arra gondosan ügyelt, hogy az oldalán utazó fácánkakast minden járókelő jól láthassa. Úgy vonult végig az utcán, mint egy parádéskocsi. Szíve tele volt boldogsággal, és valami megmagyarázhatatlan, furcsa örömmel.
Mikor belépett a kertkapun, Öreganyja éppen valami konyhai hulladékot dobott a kapirgáló baromfinépnek, és nem is hallotta, hogy unokája megérkezett.
– Nézd, Mama, mit kaptam – állt meg az udvar közepén a kis Marci, és diadalmasan, fülig érő szájjal felemelte a munkájáért kapott fizetséget.
Az öregasszony megfordult, és nagy meglepetésében hirtelen szólni sem tudott. Pár pillanat múlva azonban már ő is mosolygott. Tiszta, öreg szívéből elrepült a féltő, kínzó szorongás, és most már megnyugodva örült egyetlen unokája boldogságának. A gyerek ragyogó arcát látva, szeme megtelt könnyel, és arra gondolt, hogy hiába próbál ő bármit tenni, féltheti, óvhatja még a széltől is, mert úgy tűnik ebből a gyerekből – csakúgy, mint az apjából – alighanem vadász lesz.
A novella Bors Richárd Avarpaplan című kötetében jelent meg.