Április havában új agancsa nő a gímszarvasnak. A fiatal bikák is elhányják agancsukat, s újat kapnak helyettük. Az új agancs lágy növésű, bőrrel van borítva, s a szarvas, mert sérüléstől félti fejdíszét, új vágásokban s cserjésekben tartózkodik.
Élelmét is a földeken, nyíltabb területeken, zöldellő kaszálókon keresi. Most vedlik a szavas, hullatja, veszti téli szőrét. Az őzek az erdőszéleken levő bozótokba, cserjékbe, új vágásokba húzódnak, s éjszakánként ők is a nyílt mezőket, réteket s kaszálókat látogatják. A bakok új növésű agancsukat dörzsölgetik a faágakhoz. Sűrű erdőben bolyong a vaddisznó, s jó részben makkal, gyökérrel, féreggel táplálkozik. A fiatal kanok s kocák egy kondába verődve járnak, míg az öreg kanok magányosan bújják a sűrűt. A fias kocák valami eldugott helyen vernek vackot, s ott rejtik el csíkos tarka malacaikat. A vadkoca szereti s védi minden veszedelem, ellenség ellen malacait, kirohan a sűrűből minden feléjük közeledő állatra, s még életét is feláldozza, ha kell, fiai védelmében.
A róka mintha csak tudná, hogy kopott, rongyos bőre miatt nemigen kap rajta a vadász, egész nap szüntelenül a határban csavarog, éjjel-nappal a mezőkön, erdőszéleken, cserjésekben kutat a határ apróvadjai után, sőt gyakran ott ólálkodik a falvak kertjei alatt, ahol a háziszárnyasokból szedi ki a dézsmát egy-egy óvatlan pillanatban. A vadászember ilyenkor ássa ki a kisrókákat a kotorékból. A kisróka megszelídül a fogságban, megszereti gazdáját, s kutyamódra csatangol a ház körül. Rendkívül életre való állat, s ez az oka annak, hogy a kisróka nem pusztul el a fogságban, hanem tejen, kenyéren, véren, májon, majd két-három hetes korában akármilyen hústáplálékon – lelőtt kisebb-nagyobb madáron, konyhai hulladékon, lóhúson – szépen megél, erősödik s fejlődik. A kisróka megeszi a verebet szőröstül-bőröstül már akkor, amikor még járni is alig tud! A ház körül élő szelíd róka csak a legritkább esetben támadja meg a házhoz tartozó apró állatokat, baromfit, nyulat, s békés barátságban él velük, hanem a távolabbi szomszédok tyúkóljaiból azután kiveszi a dézsmát alaposan!
Április havában szívesen keresi fel a nyúl a zöldellő szántásokat, mezőket. A nőstények bozót ölén, avarfűben fiadznak, a februári kisnyulak pedig már apró süldőkké fejlődtek.
A borz egyre távolabb csavarog el odvától élelemkeresés közben. Megfiadzik a négylábú ragadozók – vadmacska, görény, nyest, nyuszt, menyét, vidra – legnagyobb része, s különösen a fészkelő madarakban tesznek kárt. Gazos helyen kifürdött gödörben üli már tojásait a túzok, s a közeledő vadász előtt nyúl módjára lapul meg. A kakas többnyire sík helyen ácsorog.
Ül már a siketfajdtojó is sűrű-gazos helyeken. A hónap vége felé kikelnek a kis császármadarak, s a kis csibéket féltő gonddal neveli az anyjuk a bozótos, sűrű erdőrészekben, ahol ragadozók elől könnyen elrejtőzhetnek. Tojnak és költenek a foglyok s a fácánok, de a fészkeket nagyon gyakran elpusztítják a szarkák, szürke varjak s apró ragadozó állatok, éppen ezért járjon kint a vadász a területen nap nap után, s lője agyon a tojástolvajokat! A fáradozást, utánjárást a fogoly- és fácánállomány bőségesen meghálálja az őszi vadászatokon.
Sorban érkezik s lát fészekrakáshoz a sok madár, szárnyas vad, s a vadász észre sem veszi, míg egy napon tele van az erdő, a mező énekessel, vadgalambbúgással, s a nádas birodalmában együtt van újra a vízimadarak valamennyi képviselője. Hattyúk, vadludak, lilikek, tőkés kacsák, az apróbb rucafajok, a szárcsák, a búvárok, a bíbicek, a szélkiáltók, a sárszalonkák, a különféle gémfajok s a mocsárvilág apró lakói. Áprilisban jön meg a fürj is. Napközben az őszi, este s hajnalonként a tavaszi vetésekben tartózkodnak. Tele van a határ a fürjek pitypalattyolásával.
A ragadozó madarak felváltva ülnek a tojásokon, s míg az egyik a fészket őrzi, a tojásokat üli, addig a másik örökösen zsákmány után csavarog. A szarka, ha fiait már kiköltötte, s nem talál elég élelmet könnyűszerrel a mezőn, akkor a falvakba is beszemtelenkedik, s alkalomadtán apró háziállattal, csirkehússal, kiskacsával vendégeli meg a kisszarkákat. A vadász április havában különös gonddal ügyel arra, hogy a sok csavargó kutya, züllött házimacska s számtalan telhetetlen szárnyas ragadozó kárt ne tegyen a vadállományban, fel ne dúlja a fészkeket, s ne gyilkolja halomra a gyámoltalan apróságokat. A csavargókat s idegen alkalmi kirándulókat lehetőleg távol tartja az erdőktől, hogy az örökös jövés-menés ne nyugtalanítsa a vadat, mert a zavarás nagy kárára válik a szaporulatnak. Az utak egy részét lezárja, egy részét pedig kitisztítja. Rendbe szedeti a sózókat, hogy meglegyen a vadnak a területen minden életfeltétele.
Április havában még húz esténként és hajnalonként az erdei szalonka, s kint az erdőn, a nyiladékokban vadászpuskák szava fogadja őket, ahogy puha szárnycsapásokkal libbennek el a vadász felett a langyos tavaszi levegőben. Rügyeznek a fák, lassan-szépen felöltöznek ragyogó zöld lombruhájukba. A fák alatt apró, halovány erdei virágok ütik fel fejüket az avarból, s kint a réteken elborítja a sok mezei virág a rétek zöld szőnyegét. Csupa illat az erdő, és csupa muzsika. Levett kalappal jár benne a vadász, s megilletődött lélekkel hallgatja a madárdalt, a szellő neszezését s a lombok között bujkáló vadgalambbúgást. Április havában erdőre-mezőre megjön a tavasz.