Alig pirkad. Még kelet felől is sötét némaságba burkolózik az ég.
Szétterülő, mélykék vásznát apró csillagsziporkák pettyezik. Nem akar megmozdulni a reggel sem, pedig tudom, ő is érzi, hogy lassan itt az idő. Sejtem, hogy rég nem alszik már, és ha akarja, szempillantás alatt kipattan ágyából, hogy mezítlábasan végigszaladva a láthatáron, elhozza az ébredést nekünk, embereknek is.
A tornácon állok gondolataimmal, melyek a korai ébredés ellenére – vagy talán épp azért –, üdék.
A sötét levendulabokrok levelei közt hajnali szél borzong. A nagykapu alatt testes macska bújik udvarunkba, és a bodza alól a madáretető felé sandít, fejét le-lehajtva szaglássza az etetőből – még a télen – földre szóródott mag héját. Úgy tudja: egyedül van. Így amikor „jó reggelt macskával” köszöntöm, nagyot ugrik – már a jó reggeltnél, a macskát meg sem várva –, és puhán rohan a farakásig. Ott lassít, megáll, és tüntetően mosakodni kezd. Csak mozdulatainak árnya sejlik a világosabb hasábok előtt.
A kertben bujkáló szellő hűvösen simítja végig borostás arcomat, és olyan illatot hoz magával, amely – egyszerre – csordultig tölti az ember lelkét. Olyat, amiben még érezni a közeli erdő ázott avarszagát, a párolgó és nedves földszagot, de nem a nehéz, téli ködöket vajúdó erdő illatát, hanem valami tisztát és megmagyarázhatatlanul balzsamost, mely nem itt született a völgyben, hanem valahol magasan, fénylőn és kéken... Olyat, amellyel egyszerűen nem lehet betelni. Ez maga a remény és az újjászületés, a kezdet és az ébredés jószagú üzenete, mely halkan suttogja: Ébredj világ.
Hamisítatlan, valódi tavaszillat ez.
Őz riaszt a lábaserdő szélén, éles kiáltása hirtelen ránt vissza az álmodozásból. Berzenkedő hangjára lépteim sietősre veszem, hiszen – bár kopott csuhás –, de már tisztára fent, erős agancsot viselő baknak gondolom gazdáját.
Csizmámhoz nedvesen tapadnak frissen sarjadt fűszálak. Hiába messze még a nadrágot combig átáztató nyári hajnal fűrengetegje, az üdén zöldellő szálak nekem már visszavonhatatlanul a természet ébredését jelzik. Ahol a rétet tavaszi tüzek emésztették, az elhamvadt őszi kórók fekete pernyéje zöld pázsitot szül, és a hamu fölött, a szúrós kökényágakra duzzadt, fehér rügyeket lehel a kikelet.
A gyep szőnyegén egyenes, meg girbegurba vonalak sötét zsinórja mutatja a hajnali vadmozgást, hiszen már színek is látszanak.
Egy-egy fakó folton hosszan elidőzök, míg messzelátóm magabiztosan ítéletet hirdet: nem bak az illető.
Rakoncátlan rigó töri meg a csendet, épp előttem csap a kelő nap felé, a sárga fényben tolla
– ha lehet – még feketébbnek tetszik, mint az előbbi, kormos tarló.
A napkelte hűvöse nyirkos árnyékba bújik, már melege van a napnak.
Szemben, ahol a gerinc és a halványkékre váltó égbolt találkozik, valami mozdul a dombélen. Mintha intene, aztán eltűnik, hogy kicsit feljebb újra felbukkanjon. Legel. Őz. Halványsárga napkelte bársonyozza megfakult, foltos kabátját, fején mégis koronát visel. Őt szemből süti a nap, míg lent a domb aljában, jótékony árnyékot terít rám a völgy.
Óvatosan indulok árnyékból a fény felé, lépteim neszét magam sem hallom.
A helyzet ismerős, „csak a gerinc alá” kell fellopakodnom és közelebbről is szemügyre vehetem a bakot, akinek agancsa hatos, és jóval a füle fölé ér. Nem sokat időz a legeléssel, fejét lehajtva gyorsan és bizalmatlanul tép egy-egy rágásnyi zöldet, majd – míg őröl – fülét folyamatosan forgatva – magasra emelt fejjel – szűri a levegőt, fekete szemeivel pásztázza a környéket.
A szekérúton – biztonságos távolságban – üres szamarasfogat baktat, nyomában, egyre közeledve, fekete, hosszúfülű kutya lohol gazdája után.
A bak épphogy csak feléjük fordul, nyomban vissza is tér a reggelihez, meg a szárítkozáshoz.
Közben egyre közeledem.
Már alatta vagyok, csak sejtem, nem is látom. Oldalt kerülök, kinézve egy épen maradt csipkebokrot; már csak azt kell elérnem. Aprókat neszezve surrognak lépéseim, ahogy a kiszemelt bokor mögé érek.
Várok.
Torkomban hallom szívem dobbanását, gyors lélegzetem is csak lassan csillapodik.
Apránként felegyenesedem, így egyre nagyobb részt láttat magából a domboldal. Kopár. Itt-ott látszik csak pár csenevész kökénybokor, és sehol sem látszik őz.
Velem egyvonalban egy akácsűrű, hogy jobban bele lássak, szememhez emelem a messzelátót; mozdulatom közben mozdulatot kapok el félszemmel, pont a lábam alatt: az elfeküdt bak elugrását.
Ha még ötöt lépek, éppen a gödörhöz érek, melynek oldalában sütkérezett.
Őszes arc, vastag nyak, akácon fent, sötétbarna agancs. Hajjaj…
Nem sokat iramodik azonban, máris megáll az akác szélén, hogy riasztva visszanézzen. Aztán már csak beugrik a szúrós, fiatal fák közé, kettőt pattan még hófehér tükre, a kis erdőfolt aljához már csendben ér.
Olyan egyenes és szép az a legszélső akác, annak tövébe fekszik, arccal a völgy felé.
A szekérút öreg kőkeresztje, és tavasz madárdala búcsúztatja, meg kalaplevéve én…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2025. áprilisi számában.