Részlet Studinka László Egy marék vadászemlék című kötetéből.
Odafent, az Öreg-Duna felső, Győr megyei folyásának árterében, a medvei híd felett van egy nagy sziget: a Patkó. Nevét persze onnét kapta, hogy patkó alakban kanyarítja körül a Duna-ág, amely ma már Holt-Duna, mióta az Öreg-Dunába való kifolyásait kőgátakkal elzárták. A Duna túlsó partján fekvő, „odaáti” Szap község gazdáinak erdeje volt ez a sziget, inkább rétség és nádas tehát, mint iskolázott erdő, benne sok-sok öreg, göcsörtös botlófűz és nyársas. Inkább liget, mint erdő, nagyszerű cserkelő terület!
Amikor a negyvenes évek második felében és az ötvenesek elején a Győr megyei nagy területen fővadászkodtam, olyan tíz kilométernyi szakasz Duna-ártér – benne a Patkó-szigettel – is tartozott a területhez. Mivel ez a Felső-Duna-ártér jószerint csak szigetvilágból áll – amely szárazföldi járművel nem közelíthető meg –, elég szép számmal maradt szarvas a háború után ezekben az erdőségekben. Annyi azonban mégsem, hogy vadásztuk is volna: az első években sem bőgéskor nem esett bika – de nem is vadászott rá senki –, sem erősebb bika egyáltalán nem esett. Csupán két-három igen gyatra, amelyek nem kellettek az állományba. Sutavad meg jószerint semmi, csak óvtuk, kíméltük, hogy javuljon, szaporodjék.
1952 januárját írtuk már akkor. A „rezervátumok” hivatásos vadászai meglőhettek minden olyan bikát, amelyet az állományba nem illőnek ítéltek, és ez nagyon rendjén való is volt. Nem volt értéke akkoriban a vadnak – a trófeásnak sem igen –, ránk volt tehát bízva, hogy cselekedjünk belátásunk szerint. Hogy mit lőttünk – nemigen ellenőrizte a kutya sem. De becsületére váljék az akkori hivatásosvadász-gárdának, hogy nemigen élt vissza ezzel a nagy szabadsággal senki sem: sokkal inkább óvtuk, mint lőttük a vadat!
Annak az évnek egy januári késő délutánján a Patkó-szigeten cserkeltem. Szert tettem akkoriban egy „önvédelmi célokat” szolgáló, 6×5 mm-es olasz katonapuskára, amely rövid távra elég egyenesen vitte a golyót, úgyhogy mertem volna vele vadra is lőni.
Szélcsendes, „hallgató” idő volt, nagy pelyhekben hullározott a hó, és már vékony leplet vont földre-rétre, fára-bokorra. Csendes járás esett, a legjobb cserkelőidő, amit kívánni lehet. Hogy mire cserkeltem? Nem tudtam volna megmondani. Csak nagy csendben óvatoskodtam a fehér téli erdőn, élveztem a magányt, a hangtalanságot, a fehérséget.
A benőtt kocsiúton ismét egy kis tisztáshoz érve kilestem: túlsó szélén, alig nyolcvanlépésnyire tőlem, három szarvasbika szedegette le a fák törzséről a zuzmót. Engem nem vettek észre, de én a sűrű hóesésben is jól megnézhettem őket: kettő siheder, gyerekbika, de a harmadik nagy testű, magas marú, vastag nyakú, érett férfi bika, az agancsa meg tízes. Jégágas! Fent két hosszú, fehér végű villa, a szárak sötétek, vastagok. Kiváló bika, a nyálam megcsordult az agancs láttán: ilyen bikát szerettem volna mindig lőni, nagy tízest, nem pedig koronásat. De ez ideig nem került puskám elé. Most meg itt van, gyanútlanul, szinte kézzel fogható távolságban, el sem lehetne hibázni, még ezzel a szekérlőcs puskával sem! Sohase érdekelne senkit, milyen erős az agancsa, de még a saját lelkiismeretem előtt is tisztán állnék: hiszen koronátlan, öreg, örökös tízes!
„Lődd meg! – súgja a kísértés –, hisz ilyen bikát sohasem lőttél még, és ki tudja, lőhetsz-e valaha!...”
Könnyű volna meglőni, hisz olyan szépen, olyan gyanútlanul mutatja az oldalát. De valahogyan nem akaródzik! A hóesésben zuzmókat rágó bikák a rideg ínségnek olyan eleven képét mutatják, hogy dehogyis van kedvem lőni. Ha ereje teljében, hóharmatos szeptember végi reggelen a teheneit féltve, bőgve szállna szembe velem, a bőgővel cserkelő vadásszal, aki vetélytársát utánozza, az más volna! De így nincs szívem hozzá. Pedig biztosan tudom, hogy sohasem volt találkozásom ezzel az öreg bikával, meg nem is lesz már többé. Hiszen itt az országhatár egy kődobásnyira.
Nem is láttam a bikát azután sohasem! Nesztelenül, ahogy jöttem, ott is hagytam észrevétlenül.