Hamarosan vége az idei szarvasbőgésnek. Az alábbi történet néhány éve, az akkori főidény elején játszódik, amelyben a magyar vadászati hagyományaink egyik legjellemzőbb és legszebb gyakorlatát osztja meg velünk a szerző.
Még nyári meleg van, amikor az árkon keresztül vezető cserkelőútról a magasles lábához lépek. Már a faluból lefelé jövet hallottam a bőgést a fasorokkal körbezárt Jesenszky vadföld felől, de még nincs itt a főbőgés ideje. A bikák szólnak, majd nagyokat hallgatnak, később pedig újrakezdik.
Alig töltöm ki az első pohár teát a lesdeszkán, amikor északnyugat felől, a gazosban két agancsszárat veszek észre. Meg is szólal a bika, majd nyugat felé veszi az irányt, az erdő mellet fekvő nagy ciroktábla felé. Ahogy eltűnik a szegélyerdő szélén, hamarosan agancscsattogást hallok, majd recseg-ropog minden odabent, súlyos testek törnek-zúznak az akácosban. Hamarosan újra bőg egy bika, de már kint a nyugati táblán.
Északi irányban is látok szarvasokat, de már sötétedik, így halkan elhagyom a leshelyet, és a gyepű takarásában hazafelé indulok.
Harmadnap hajnalban a bölöndzsei tetőn megállok, és gyalogosan folytatom az utat. A fű szinte úszik a harmattól, az égen ragyogó csillagok pedig sárgán hunyorognak. Még oda sem érek az árokhoz, már hallom, hogy észak felé több bika is bőg, de még sötét van, így a lesen várom meg, amíg keleten látszani kezd a fény.
A régi vadföld bejárata előttem van, mégis az árkon átkelve, a keleti oldalon próbálom meg elérni a Fácános lest, amely mellett cserkelőút vezet a belső táblába.
A kürtösi út mellett, a kis cirokból erős bőgés hallatszik. Ahogy közelebb érek, a távcsőben látom a szarvasokat. Amikor azonban a les alatt megállok, hogy a hátizsákomat letegyem, és úgy cserkeljek tovább, hirtelen minden elhallgat. Annyira gyorsan beáll a csend, hogy nem is észlelem, hogy hova tűnhettek el a szarvasok. Hiába nézelődök, hallgatódzom, a mező és a ciroktábla hallgat, üres.
Lassan átlépkedem a cserkelőúton. Az árok nyugati partján egy fűzfa ágai, lombja borul fölé, takarása tökéletes. Úgy lehet kilépni a kis ösvényről, hogy szinte belátni az egészet. Megtorpanok, amikor harminc méterre egy gímbikát veszek észre. Háttal áll, és legeli a sarjút a gabonatarlón. Dobogó szívvel nyitom ki a lőbot lábait, és ráteszem a puskát. Amikor a célkereszt rajta van, a távcső üvegén keresztül látom, hogy fiatal, és koronát visel. Gyenge, silány ágakat rakott fel ugyan, de mégis csak korona.
Miközben ezen tűnődöm, a gím mögötti dombon egy bikát látok feljönni. Néhány gyenge bőgést hallat, és egyenesen fiatal vetélytársa felé igyekszik.
Először csak az agancs koronája tűnik fel a kis emelkedő tetején, majd kibújnak a szárak, a fej, a vastag nyak és utoljára a hatalmas test is. A domb tetején megáll, és elbődül. Erre az előttem álló bika felkapja a fejét, és tétován megindul. A másik leront hozzá, és egy szempillantás alatt behajtja a rekettyésbe, így eltűnnek a szemem előtt.
Reggel újra kint vagyok, még sötéttel megállok a fűzfa alatt. Csend van, csak a reggeli szél suhogtatja mellettem a nádat az árokparton, miközben várom, hogy megvirradjon.
A hátam mögött már dereng az ég, és lassan fényt kapnak a színek, már a vadföldön álló magasles deszkáit is látom, de a szarvasok sehol…
Csendesen átmegyek a csekelőúton az árok felett, kinézek az út melletti ciroktáblára, de ott sem látok vadat.
Amikor visszalépek a fűzfa alá, tőlem alig harminc lépésnyire feltűnik egy kis bika és egy tehén. Legelnek, épphogy csak lépkednek, emiatt mozdulni sem merek. A nap már felkelt a hátam mögött, a sárga fény végigömlik a gabonatarlón, amikor megszólal a nagy bika. Feljön a dombtetőre, agancsának ágvégei ragyognak a reggeli fényben. Számolom az ágakat, páratlan tizennégyes. Az egyik baloldali koronaág hossza fele a többiének, nyaka vastag, hangja érces, visszhangzik tőle az erdő. Keresztbe fordul, tarvadait terelgeti, amelyek sorra váltanak ki az erdőszegélyből.
Meglátja a kis bikát, amelyik a tehén körül őgyeleg. Felbődül, leiramodik a lejtőn, és miközben a fiatal szarvas észak felé menekül, tőlem egyre távolabb kerülnek.
Még látom, hogy berohannak a nyugati ligeterdőbe.
Másnap délután már korán indulok. A bölöndzsei gyepű takarásában felgyalogolok a Fácános les magasságáig, majd a tarlón keresztül egyenesen a cserkelőutat veszem irányba. Szinte nyári meleg van, és csapkodva fúj az erős nyugati szél. Hajlonganak a fák, ördögszekerek vágtatnak végig a mezőn, zörög a száraz nád a rekettyebokrok mellett.
A nyugati szél gépek erős zaját hozza felém. Az erdő nyugati oldalán aratják a cirkot. Jól hallom, ahogy a kombájn vágja a rendet, ahogy a táblán hordják a szemet a traktorok. A fűzfa alatt felállítom a lőbotot, melléteszem a hátizsákot, és türelemmel, elszántan várakozom.
Az aratás zaja egyre közeleg, így két lehetőséget mérlegelek. Vagy már elűzte a szarvasokat a keskeny erdőből, vagy éppen a gépzaj fogja kimozdítani a csapatot, s vele a bikát is.
Le kell mennie a napnak, és a lővilág határáig kell elmúlnia az időnek, hogy lássam, terveim nem érnek semmit.
Elmennek a gépek, már csak a szél hangját hallom, amikor velem szemben az erdőben megszólal egy bika. Egyetlen hangot ad, majd kis idő múlva megszólal megint. A puska már a vállamon lóg, mert úgy érzem, hogy nem fog időben kijönni.
Indulás előtt még egyszer körülnézek. Amikor a távcsövet a szememhez emelném, a domb tetején, kint a vadföldön elbődül a bika…
A puskát feltámasztom, de szemben áll velem, és mintha engem figyelne. Az agancsát azonban már nem látom jól, messze van, és a fény kevés elbírálni.
Elszorul a torkom az indulattól, és a vadászláz csak még jobban fojtogat.
Még egyszer megnézem a távcsőben, mintha elköszönnék tőle, mielőtt haza indulok. A gímvad azonban megindul felém. Mellőlem, alig néhány lépésről felkel a tegnapi kis bika, és elfut keresztben előttem. A másik leront a dombról és követi. Annyi időm van csak, hogy a puskát lekapjam a vállamról, és feltámasszam a lőbot villájában.
Odaér elém, talán negyven lépésnyire van tőlem, érzem, hogy erős, rigyető szagát orromba vágja a szél. Amikor látja, hogy a másik menekül előle, megáll, de nekem háttal fordul. A céltávcsőben jól látom a korona rövid ágát…
Még egyet lép a másik után, bőg, majd keresztbe fordul előttem.
Az erős becsapódás hangja jut el először a tudatomig. A vad jelez, majd megugrik, néhány lépés után már benne van a második lövedék. Feljut a dombra, de már lassul, látom betegen lépked, meglövöm harmadszor is.
Néhány mély lélegzetet veszek, és megcélzom újra, mert még áll, egyhelyben.
Szinte mennydörög az újabb becsapódás hangja, mire a bika összeomlik.
Amikor néhány perc múlva megállok felette, már az utolsó fények is eltűnőben vannak a fák felett. Már a szél sem fúj, üres a mező, a lövések elűzték a szarvasokat. A tiszta, mély csendben odahallatszik, hogy Kürtöspusztán talán valami kószáló vadat ugatnak a kutyák.
Megjelent a szerző Szajkók – novellák, tárcák, hangulatok című kötetében.