Ha egy üzlet beindul: tegnap is Csathó Kálmántól idéztünk egy részletet a Vadászzsákmány című könyvéből, és ma is ezt tesszük. A mait azért, mert van benne minden, ami manapság is aktuális: vadkárelhárítás, orvvadászat és pletykálkodás, amit állítólag csak az asszonynép szeret, de amikor néhány vadász összeverődik…
Lassan kapaszkodik velem a szekér a völgyön felfelé. Hosszú út van előttünk: a vadászkunyhó, ahová igyekszem, van vagy másfél óra járásnyira. Pedig a lovacskák fáradtak, el vannak szegénykék nyúzva, mert szántanak mostanában. No, de úgysem kell sietni, legalább tudunk diskurálni Jóskával, aki vadnyomozói minőségben ül a kocsis mellett.
– Hát disznó van-e? – kérdem. – Mert azt szeretnék lőni leginkább!...
– Van, van! A Benedek kukoricájára járnak minden éjjel... Oda kellene kiülni... Ma holdvilág van.
– És őzbak? – tudakozódom tovább. – Mert azt is lőnék szívesen, ha volna arra való...
– Jár egy a vágásban, a Pap-rét mögött... Annak az agancsa nagyon jó... Majd egy arasszal ér túl a fülén...
– No, no?!...
– De bizony, kérem!... Egy fél arasszal legalább!
– Hát azt már inkább!...
– Aztán Csitári is mondta, hogy az ő kukoricájára is járnak disznók. Mindjárt ott, a háza mellett... De hát róla az ember sohase tudja, mikor beszél igazat!...
Nem felelek, mert a fuvaros előtt nem akarok nyilatkozni Csitáriról. De magam sem bízom benne, mert tavaly már kibolondított egyszer vagy kétórányira, és kéthetes nyomokról akarta velem elhitetni, hogy frissek. Az ördög érti, mi vitte rá erre a butaságra, hiszen nem volt belőle semmi haszna. Mindössze, amit a fuvaron keresett, mert befogattam vele, és úgy vitettem vissza magam. De többet nemigen ülnék rá a szekerére. Sőt a háza táját se kívánom közelről látni még egyszer. Piszkosabbat és rendetlenebbet alig láttam még életemben. Olyan, mint ő maga.
Nem szegény pedig ez a Csitári. A bátyja állítólag úri állásban van Pesten, ő maga is iskolákat végzett. Van vagy húsz hold földje és egy kis tanyája, igaz, hogy elég messze a határszélen. De rosszképű ember, és a beszédjében is van valami gonosz ravaszság. Amel¬lett olyan az egész habitusa, mint holmi híd alatt bujkáló csavargóé, és azt hiszem, iszik is. A szeme mindig zavaros, bár ezt nehéz megállapítani, mert sohase néz arra, akivel beszél. Mindig csak oldalt, a levegőbe...
Megrázom a fejem:
– Nem! Csitárihoz nem megyünk! Még egy elefántért sem!
A vadászkunyhónál lepakolunk, visszaküldöm a szekeret, aztán felkészülünk az éjjeli lesre. A hátizsákba egy kis elemózsia kerül, hozzá termoszban tea. Ezt Józsi egypár pokróccal együtt a hátára veszi, és megindulunk, most már gyalogosan.
A Benedek kukoricája, ahová a disznók járnak, egy darab irtásföldön terpeszkedik. Lehet vagy öt hold, körül van kerítve dróttal, és bele van tűzdelve egypár ijesztő. A drót azonban még egy szelíd malacnak sem lenne akadály, az ijesztők pedig mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy megijedjen tőlük valaki vagy valami. A vaddisznók legfeljebb csodálkozhatnak az emberek rossz ízlésén, hogy ilyesmivel díszítik a kukoricájukat.
Kikeresek egy alkalmas bokrot, és belehúzódom. Józsi mögém kuporodik, és becsavarja magát a pokrócba.
– Nagyon hideg van! – mondja. – A holdtól van! Hogy ilyen tiszta!...
Mert hite szerint, ahogy a nap meleget sugároz a földre, a hold azonképpen hideget lövell. De most nemigen kérdezősködhetem ez iránt, mert csendben kell lennünk. Lehet ugyanis, hogy a disznók messziről jönnek, de az sem lehetetlen, hogy itt tanyáznak valahol a közelben. Hallgatunk hát, sőt hallgatózunk. A nap már lebukott a hegy mögött, a rigók már jó éjszakát kívántak egymásnak, egy kuvik meg mindenkinek bemutatkozott, nagy hangon elkiáltozva a saját nevét, amint elindult esti cserkészetre. A trombitaszó is elhangzott, amivel a gulyás a túlsó völgyből hazaterelte a teheneit. Most már csend lehetne, ha ide nem hallatszanék a Dunáról egy nyersolajmotornak a zakatolása, majd ugyancsak arról felől az esti gyors robogása...
Eszembe jut: rossz szelünk van, ha a hangot ennyire hozza a Duna felől. Érezni nem érzem, de világos, hogy van egy kis áramlás, mégpedig éppen arrafelé, ahonnan a disznókat várom. A hold odasüt az erdő szélére. Bevilágít a fák közé, egy-egy ezüst foltot alájuk ejt, a többi ezüstjét odahinti a lombokra. Idébb meg a tarlóra, amely a tengeri és az erdő között fehérlik.
Ott a sarokban van a vadforgó, azt figyelem, de nem mozdul semmi. Mély csend. Csak egy-egy denevérszárny rebben felettem, és messziről szekérzörgés hallik. Ez azonban egyszerre megszakad: a szekér megállt, valahol a Csurgó-dombnál.
Vajon ki jár ott ilyenkor szekérrel? És ki jár ott egyáltalán? Éjszaka fél kilenckor? Figyelem, de nem hallok semmit. Áll a szekér, áll! Vagy befordult a túlsó völgybe, és azért nem hallom?
Eltűnődöm egy darabig, de aztán megfeledkezem róla, mert most neszt hallok a hátam mögött a sűrűből. Halk, osonó léptek zörgetik a száraz levelet: róka. Vigyázva fordítom a fejem: éppen akkor ér ki a koma a holdfényre. Lassan lépked a tarlón, figyel, szaglászik. Aztán hirtelen megtorpan, és a hátuljára ül. Les. Egerészik. Ha a fácánokra gondolnék, agyon kellene lőnöm. De még nem jó a bundája, aztán meg éppen egerészik. Ilyenkor csak nem bántom? A fácánok már úgyis repülősek, hát miért féltsem őket? Akinek szárnya van, és mégis engedi, hogy a róka megfogja, nem érdemel védelmet!... És különben is: én most disznót várok!
Idáig érek éppen az elmélkedésben, mikor az én ró¬kám hirtelen akkorát ugrik helyből, hogy becsületére válnék akármelyik ifjúsági bajnoknak, és elkap valamit, amire ráugrott. Egér? Vakond? Ürge?... Nem láthatom, mert háttal van felém. Azt látom csak, hogy eszik. De a következő percben megütődve kapom fel a fejem: lövést hallottam. Golyólövést! Józsira nézek:
– Mi volt ez?
– A Pap-réten!... – súgja halkan.
– Kicsoda?
Megcsóválja a fejét:
– Pedig ez itt volt!... Nem messzebb!...
– Na! – mondom. – Lelőtték a bakomat!
Egy bizonyos Sipos nevű ember jut eszembe. Az egyszer már ült vadorzás miatt. Azóta, úgy mondják, nem vadászik, de hát, ki hiszi azt el neki? ... Aztán egyszerre Csitárira fordul a gondolatom. Sohasem hallottam, hogy vadorzással gyanúsították volna. De őrá gondoltam az imént is, mikor a szekér megállt, most meg az jár a fejemben, hogy azóta a Csurgó-dombtól kényelmesen el lehetett sétálni a Pap-rétig.
De hát csak nem bolond az a Csitári, hogy a Csurgó-¬domb felől menjen a Pap-rétre? Mikor éppen ott lakik a Pap-rét fölött?... Sipos viszont a Csurgó-dombhoz lakik közelebb...
Mire visszafordulok, a róka nincs sehol. Attól ugrott-e el, hogy megmozdultam, vagy csak továbbment a dolga után?... Nem tudom, de nem is törődöm vele, mert észreveszem, hogy szél támadt, és egyenesen az erdő felé fúj. Oda, ahonnan a disznókat várnám. Hát, ha ilyen szél lesz, várhatom!
Múlik az idő, és egyszerre csak...
Mi ez?... Szekérzörgés! Megint a Csurgó-domb felől! Felfelé megy, vagy lefelé? Nem lehet kivenni, mert a szél egyre erősebben fúj, és most már zúgni kezd a kukoricás meg az erdő is.
– Hát itt ma már nem lövünk disznót! Gyerünk haza! – És ahogy ballagunk a kunyhó felé, megint megkérdem: – Ki lehetett az, Józsi? Mit gondol?
Nem felel, a vállát vonogatja.
– Sipos? – vallatom.
Halkan hozzám hajlik, aztán azt súgja:
– Inkább hiszem Csitárit! Nem tetszett hallani a szekeret?
– De hiszen – felelem –, amerre az zörgött, arra Sipos lakik!
Mosolyog:
– Ó! Sipos nem olyan ügyetlen! Ő gyalog jött volna, nagy kerülővel. Hogy a nyomok el ne árulják!... Lenn a réten még fel van az út ázva. Megmutatkozik benne a nyom tisztán...
Kellemetlen érzéssel feküdtem le nagyon: dúvad jár az erdőn. Ember-dúvad, fegyveres vadorzó!
Alig vártam a hajnalt, hogy indulhassak a Pap-rét felé. Ahogy leértünk a völgyben az útra, meg is akadt a szemem a friss nyomon tüstént. Egyetlenegy nyom volt csak: a Csurgó-domb felé menet; mellette mindenütt egy kutyanyom. De olyan, amely a Csurgó-domb felől vezetne a Pap-rétre, nincs sehol. Megyek a nyommal ellenkező irányban – egyszerre csak megakad a szemem egy kis kerek, piros folton: vér. Vagy három arasszal a nyom mellett, jobbról. Pár lépéssel odébb újra egy csepp, ugyanígy. És aztán pontosan mindenütt a nyom mellett vér, vér, vér!...
Magam előtt látom most már az egész esetet: Csitári lelőtte az őzet, aztán a hátára vette, keresztbe. Az bizonyosan a száján vérzett, s mert a feje kilógott oldalt, azért vannak a vércseppek mindenütt olyan messze a nyom mellett. De érthetetlen, hogy a kutyája végig mellette ment, pontosan a bal oldalán. így csak a betanított vadászkutya követi a gazdáját, nem az olyan kuvasz, mint a Csitárié vagy a Siposé...
– Nem járhatott itt az este a helybeli urak közül valaki?
Józsi a fejét rázza.
– Az urak az este vacsorán voltak. A csendőrhadnagy úrnak a legénybúcsúján. És azért van csak egy nyom, mert Csitári itt jött le gyalog ezen az oldalon, csak a kocsiját küldte a Csurgó-dombhoz előre, alighanem a feleségével.
Nekem azonban most már nem látszott az eset olyan valószínűnek. Hátha nem vadorzó volt mégsem?... Józsi, mintha csak a gondolatomra akart volna felelni, megszólalt:
– Nem lehetett más, csak vadorzó! És nem is hiszem, hogy a bakot lőtte meg! Sutát bizonyosan, mert azok járnak ki a rétre!... A bakot most is megkereshetjük...
Nekem azonban nem volt kedvem ilyen bizonytalan reménységgel nekiindulni:
– Gyerünk csak le a faluba!... Beszélni akarok a csendőrökkel!
...Hanem hát a csendőrökkel mégsem beszéltem. Nem pedig azért, mert ahogy elmegyek a doktor háza előtt, hát látom, hogy az udvaron éppen egy őzbakot nyúznak.
– Hát ez meg micsoda? – kérdeztem meglepetve.
– Őzbak! – vigyorgott a legény. – Doktor úr lőtte az éjszaka a Pap-réten, és maga cipelte a hátán egészen a Csurgó-dombig. Van pedig vagy huszonöt kiló! És az agancsa! Tessék nézni!...
Csak eltátottam a számat, ahogy megláttam. Vastag volt az agancs és magas. Gyöngyös, fekete, hófehérre csiszolt, hosszú ágakkal. Igazi kiállítási darab.
Józsi összecsapta a kezét.
– Ez az a bak! Erről beszéltem! Hát ez lejárt a rétre?
– Le ám, de csak éjszaka. A doktor úr lesi már tavasz óta... Tegnap is éppen indulni akart, mikor áthívták a szomszéd faluba, beteghez. Mérges volt, hogy mennie kellett, de azt mondta, hazafelé csak azért is a Vidrás-patak völgyének kerül, hátha összeakad a pap-réti bakkal? És csakugyan!... Vasúttal ment, de a Csurgó-dombhoz odarendelte a szekeret!... Szerencsére, mert nem tudom, hogyan hozta volna el hazáig ezt a ménkű nagy állatot?...
Egyelőre hát nem mentem a csendőrségre.
Egyelőre, mondom, mert ne tessék azt hinni, hogy ezek után Csitári meg Sipos urakat végleg felmentettem a vadorzás gyanúja alól.
Szó sincs róla!
Attól még, hogy néha a szakácsné is fog csirkét, a róka meg a héja éppen olyan csirkefogó marad, amilyen azelőtt volt!
Részlet a szerző Vadászzsákmány című könyvéből.