Lankás domboldalban kocsival járható, széles cserkészút kanyarodik fel a tetőre. Kétoldalt fiatal vágás terül el, amelyből elvétve egy-egy elmaradt vén magfa emelkedik a törpe utódok fölé.
A fiatal erdő lombtalan; sőt a február végi napsugár langyos csókja rügyet sem fakasztott még a száraz ágakon. Ez a csók még hamis. Ma már meleg, de lehet, hogy holnap még fagyot lehel. A csupasz erdő olyan, mintha ezernyi-ezer dorongfa végében nyírfa seprő meredne száraz sövény gyanánt. Rozsdabarna köntöse keresztül-kasul likas, és átmosolyog rajta a felhőtlen ég nefelejcskéksége. Arany pókhálószálakat sző a nap a fák ritkás koronája közé, és az égnek meredő ágak hónalját pajkosan csiklandozza a be-bekukkanó napsugárnyaláb.
Bizony még nekem se hagy békét a derült égről lemosolygó, jókedvű „öreg”. Nyalábra fogott aranyvesszejével végig-végigpaskol a hátamon, és mintha összeesküdtek volna ellenem, a langyos déli szél még melegebbre fújja a verés helyét.
Mégis csak ők győztek ketten. Lekanyarítom nyakamból a rókamállal bélelt bekecset, s így megkönnyebbülve bandukolok a cserkészúton tovább, felfelé.
Zsendülő, halványzöld fű verte fel már a szikkadó utat, de az árnyékos oldalban és mélyútban még fehéren ott ragyog az összefagyott hó. Csipkerózsabokor tüskés ágain piros bogyóit lógatja le az út fölé.
Piros, fehér, zöld!
Hát együtt vagytok még, szegény hazám szép színei?! Ugyan meddig?...
A csipkerózsa piros bogyója már fonnyadt, lehullni kész. (Korán porba hullt sok nemes buzgalom.) Mocskos lesz a szűz hó fehérsége, ha olvadni kezd s a föld sarával egyesül. (Szent elvek tisztaságát rút önérdek alkuvással fertőzi meg.) S a zsendülő fű reményzöldje még oly igen sápadt, halovány... (Mintha meg sem érne már több tavaszt.)
Keserű gondolatok, zárójelbe veletek! Hisz körülöttem a termékenyítő, szerelmes tavasz korai langyos fuvallata lengedez; a mosolygó nap szebb jövőt ígér, és édes gyümölcsöt fog hozni az az aprócska rügy, melynek nedve most fakad. De meg hát nem keseregni jöttem én ide, a valkói koronauradalom Pálos-hegyére. Nem is a pálos barátok monostorának a romját keresem, mely ott lehet valahol az irtott rengeteg közepén, ahol a sűrű pagonyban, védett helyen várandós őzsuta pihen. Oculi is még messze van, szalonkázni se lehet, merthogy még itt sincsenek a várva várt vándorok. Az agyarast és dúvadat kivévén pedig minden más vad apraja-nagyja tilalom alatt vagyon. Minden vad, csak egy nem; de ez az egy akár talán vadszámba se menjen, hiszen oly ártatlan üldözött kis állat, hogy vadabb az a szenvedély, mely csak azért tenyészti, hogy a vadász a tilalmi időben is szabadon áldozhasson Nimródnak.
Ma rossz napjuk lesz a pálos-hegyi barlanglakóknak, merthogy: üregi nyúlra vadászunk, a nyúlnemzetség kitagadott, üldözött páriáira, mely soha nincs vadászati tilalom alatt.
A puskások már helyükön állanak. Kezdődik mindjárt a hajtás. Magam is kitűzött helyemre sietek.
A cserkészút nekiszalad egy mélyútszerű, gyepes fenekű, széles ároknak, melynek túlsó partja lankásan hajlik le a völgybe. A dombháton végigvonuló vízmosás a Teremtő keze alkotta műnek látszik, pedig hát úgy mondják, hogy ez a Csörsz-árok, mely a Tiszáig vonul. Régi ismerősöm vagy! Találkoztam már veled Tarna-Bod alatt, s ah, de szépet álmodtam akkor délibábról, Csörsz vezérről gyepes, kakukkfüves partodon!
Megállok. Ez itt az én helyem! Golyót bocsátok fegyverem egyik csövébe, mert ha agyaras lesz a hajtásban, az árkon végig erre visz az útja a völgybe le. A másik csőbe csak apró serétet, mely „szélesen borít”. Ez kell az üregi nyúlnak, mely oly fürge, s annyi cselvetéssel futkos, míg „kotorék”-ra nem talál, hogy az öreg szemű seréttel bizonytalan a találás. Elsőrangú biztos lövők mulathatnak az üreginyúl-vadászaton, mely legalábbis annyi célzási gyakorlatot követel, mint a zegzugba cikázó sárszalonka lövése. Az üregi nyúl vadászszempontból az a négylábú apróvadak között, ami a sárszalonka a madarak közt. Mind a kettő jó lövőt kíván.
De mindhiába a legjobb lövő is, mert az üregi nyúl ahol egyszer meghonosodott és elszaporodott, alig irtható, alig fogy. Egyrészt azért, mert többször annyi illan be a kotorékok „folyosóiba”, mint amennyi terítékre kerül. Másrészt azért, mert nagyon szapora az istenadta. Még a szerelmes nyúlnemzetség között is páratlan a maga nemében. Rettenetes nagy a szerelem ezekben az apró állatokban. A nyúlmámi februártól késő őszig csaknem minden öt hétben anyai örömöknek néz elébe. Nemigen van ideje nyaralni, sok dolgot ad a szoptatás, a gyermeknevelés. Ami nem is csoda, hisz’ egy-egy alkalommal a gondos mama 6–10 fianyúllal lepi meg a telhetetlen papát – no meg a házibarátokat.
Most tessék elképzelni, milyen összevissza fúrt, aláásott lehet az a terület, amelynek kotorékjaiban néhány ezerre vagy néhány tízezerre szaporodott üregi nyúl lakik!
Kürtszó hangja recseg a völgyben a pagonyon túlról. Kezdődik a hajtás. Visszaveri a hangokat a kékes homályú szálerdő, aztán mélységes csend lesz körülöttem. Nehéz, néma csend, melyet szajkólárma, rigófütty meg nem szakít, sőt amelyben még csak egy árva bogár sem zümmög. Csak a szeretkezés legédesebb pillanataiban ilyen mély a csend, amikor két sóvárgó ajak kéjes, hosszú csókban egybeforr, amelynek végén nem hallatszik áruló csókcsattanás.
Szerelmes tavaszi szellő simogatja izzó arcomat, és bársonyajkak csókja bizsereg ajkamon. Édes gyönyörök emlékeitől pezsegni, hevülni érzem lagymatag véremet, majd zsongító érzés bágyasztja el minden tagom. A nap aranyos hímporától mámoros leszek... Szerelem van a levegőben. Kezdődik a lagzi az aranybronz pagonyok sejtelmes mélyében. Szeretkezik ember és állat, a föld felett, földön és föld alatt – mindenütt, ahol a szerelmes hím párjára talál.
„Kakat, kakat!” – párjával zúg el felettem a pagonyból felrebbent színes fácánkakas, és mozdulatlan, kiterjesztett szárnyakon, rézsút ereszkedik le az árnyékos, hűs völgybe, hogy udvarlását zavartalanul folytathassa. Hej, pedig nem jó helyre menekültek! Vén bükkfáról valami fehér hasú nagy madár utánuk vetette magát, s ott kereng már a völgy felett. Valami erdei betyár, gatyás ölyv lehet.
Ijedten, villámként suhan el előtte három korán érkezett kék galamb. Egyre-másra riadoznak az erdőben a tyúkok, és az erdőszélben kinyújtott nyakkal futkosnak előttem a hajtók zörejétől megrezzent kakasok. Ezek majd csak az utolsó percben fognak felröpülni, mikor már nyakukon a veszély. Pedig dehogyis lesz, hiszen már védi a törvény; lőni nem szabad.
A fácánrebbenésre magam is megrezzenek: elszáll a mámor, és körülnézek lövőhelyemen.
– Uzsgyi! Ott van, ni! – Megkéstem. Most surrant el valami fürge apró állat az erdőszélben, a térdig érő, kaszálatlan, avar pöndörfű között. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hát biz’ az nyelte el! A hajszolt üregi nyulak előfutárja illant be kotorékjába. Amott jön utána a második; csak úgy hányja-veti magát a rozsdabarna levelesen, és iszkol ez is a kotorék folyosója felé. Odapörkölök. Éppen a lyuk szája előtt vágódik el. Szegény kani! Ez már meg nem fogja érni az apai örömeket, s a mámi a kotorék „katlanjában” puha hasgyapjúból vackolt fészkén hiába várja haza a kujtorgó lumpot.
Kezdődik a mulatság. Minél jobban közelednek a lármázó, zörgő hajtók, annál több „barlanglakó” iparkodik hazafelé. Sőt némelyik rémületében már azt se tudja, merre van „haza”, lopva ott bujkál az erdőszélben, a csupasz galagonyabokrok és tüskés szederindák között, melyek ugyancsak megtépázzák kékesszürke, tömött gyapját. Ha a nyílt tisztásra kijönni nem mer, és kotorékot nem talál, szent igaz, hogy valamelyik hajtó, akibe egy kis vadászszenvedély szorult, alaposan fültövön fogja dobni „muttersrófos” vagy réz töltényvégű botjával. Bizony megesik, hogy az ügyesen dobó hajtó több üregi nyulat hoz így terítékre, mint egynémely vadász. De az sem ritka eset, hogy a rossz lövő vagy peches puskás megalkuszik az éppoly élelmes, mint ügyes hajtóval, és ez megrendelésre „szállítja” a vadászó (nem „vadász”, mert nem minden „vadászó” érdemli meg a vadász címet) javára a fültövön dobott nyúlfiakat...
Csörtetést hallok a pagony száraz avarján; valami nagy test tolakodik előre. Ez talán a Pálos-hegy „vén remetéje” lehet, a magában kóborló tapasztalt agyaras, mely most erre veszi az útját a Csörsz-árokban felém. Oda se nézek most a fürgén futkosó nyusziknak; a fel-felrebbenő fácánok röpülését se kísérem sóváran szemmel, minden figyelmem csak a törtetés helyére irányul. Szinte hallani vélem már az agyaras szuszmogó fújtatását. Hm, de egyszerre a csörtetés elhallgat, majd erős dobbanás hangja üti meg a fülemet, mintha valami nehezebb testű állat vetette volna magát az árokba. Ez mégse agyaras lesz... Most az árok süppeteg, dohos alomlevelesében hallom az ütemes lépéseket, amint az állat az összegyülemlett száraz levelest maga előtt tolván errefelé siet. Egyszerre csak alig pár lépésnyire előttem áll a vad.
Szarvastehén.
Egy szempillantásra megáll. Rám bámul csodálkozó nagy fekete szemével. Aztán hatalmas szökéssel az árokparton terem, és meg-megroggyanva ereszkedik le a völgybe.
Erre se lőhetek. Úgy érzem magam, mintha nagy táblánál ülnék; előttem minden jó, ízes falat, amit csak szemem-szám megkíván, de minden oldalamon nagyképű orvos áll, s amint valamit megízlelni szeretnék, megfogják kezemet: Nem szabad! – Mikor vadéhes vagyok, pirított kenyérrel kínálnak. Őz, szarvas, agyaras, fácán van a hajtásban és: – Tessék, üregi nyúl!
(Megjelent az író Hegyen-völgyön című kötetében)
