A nyár teljében

Augusztus derekán vagyunk. A nyár pompája, ter­melő erejének csodái elérték tetőpontjukat.

 

Ösztön­szerűleg érezzük, hogy ezután már a hanyatlás következik. A napvilág aranyözönében fürdik még minden, a fák enyhet adó sűrű árnya hosszan elnyúlik a dűlők mentén, meleg szellők nyaldossák dús lombjukat, de a nyári hangulatba már imitt-amott őszi sejtelmek vegyülnek. Még zölden susog a kukorica levele, ha egy-egy légáram­lat végigsöpör a táblák zölden hullámzó tengerén, de mintha sóhajaival már az elmúlást akarná eszünkbe juttatn­i, s mintha szárnyain hordaná a hervadásnak, a fonnyadásnak illatát.

 

 A tarlók üresen ásítanak, ott már az enyészet sárga színe az uralkodó, s a termést behordta a magáról gondoskodó ember szorgalmas keze. Virít ugyan szanaszét elszórva a tarlóvirág, a kék szarkaláb, fehér, sárga, piros virágok százféle nemei, ez azonban már mind újabb nemzedék, második virágzás, vagy az a szerény őszi flóra, amely nyáron át elnyomva lappang, s ősszel nyitja ki szemérmes bájait, amikor a természetnek gazdag bőségben hivalgó kedvenc gyermekei már lekerültek a föld színéről, s tér jut ezeknek a mostoháknak, amelyek szerényebb táp­lálékkal is beérik, tűrni tudják a kánikula nyomorúságait, és szerényebb ruházatukban egy-két csípős éjszakát is ki tudnak állani. Bizony-bizony a tarlókon már az ősz uralkodik.

 

Annál dúsabban folytatódik még a nyár a teljes lombdíszében álló erdőn, a tengeritáblák hűvös alján, a csillogó tótükör tájékán, a nádas titokzatos rejtekeiben s a fekete káka hűvös, árnyékos ölén. Teljes még a nyár minden öröme az aljakban dús sarjú között, amely duzzadó bőséggel lepi a rét kövér talaját. Ott még persze javában áll a nyári élet, meleg párákat szí föl a buja sarjú közül a pörkölő nap, s alatta kellemes, csalogató hűvös­ség uralkodik. Itt lapul meg ilyenkor előszeretettel a süldő, ide tér meg a tikkadt fogolycsapat, ha megunta a tarlókon a barangolást, s tömött begyével árnyék és hűs ital után szomjúhozik. Ide vezérli a vadászt is a hűséges vizsla csalhatatlan orra, s a rétek csöndjét vidám puskázás zaja veri fel.

Én is a hűs sarjút gázoltam naphosszat lankadatlan vadászkedvben, és most itt pihenek a füzek alatt. A fáradtság kellemes zsibbadása fogja el tagjaimat, s a pihenés, a nyúj­tózás fejedelmi élvezetet ád.

 

Egyetlen mozgásom abban áll, hogy a verejtéket letörlöm izzadó homlokomról, s néhány legyintéssel elűzni iparkodom az alkalmatlankodó szúnyogokat. Hűséges kísérőm, négylábú pajtásom, Lord még mesteribb módon ért a pihenéshez és a lustálkodáshoz. Ahogy ő el tudja magát vetni, ahogy ő tud hemperegni az üde sarjú­fürdőben, az egyszerűen leírhatatlan. Ezt csak látni lehet, vagy legfeljebb fényképen megörökíteni. Keleti kényelmét csak néhány bögöly és egy tolakodó vaklégy tudja meg­zavarni. A böglyök zümmögésére úgy riad föl a lustálkodó merev görcseiből, mintha villanyütés érte volna, és dühödten kapkod az aranyfényű vérszopók után.

 

A vaklégy kínzásaitól én szabadítom meg az én kedves négylábú barátomat, és zsebollóval végzem ki ezt a förtelmes bestiát, cáfolatául amaz elterjedt mendemondának, hogy ezt az élősdit még kalapáccsal sem lehet agyonütni. Így szórakozunk mi ketten a hűsön, a jeles Lord és én, a gazdája, miután a nap nagyobb részét eredményes fogolyvadászattal töltöttük. A nap már vörösödni kezd, és rézsútosan hullatja sugarait a nyugodt csöndben mosolygó tájra. Még lehet vadászni vagy egy félórát, de mi már megelégeltük a gyilkolást, no meg a fáradtságot is.

 

Eszembe jut számba venni a zsákmányt. Éppen egy tucat foglyocska lóg a hurkon, és ráadásul egy kövér haris, amelyet rossz sorsa hozott elénk. Bosszúságomban lőttem le az ártatlant, mert félóra hosszat bolondította az ebet. Nem voltam képes levenni Lordot a nyomáról, és mintegy két-három holdas területet kellett ügetve beszáguldoznunk, elöl a haris, nyomában a kutya és hátul én, míg végre sikerült kirebbenteni a sárga atyafit. Ha megkegyelmezek neki, valahol a közelben letelepszik, Lord újból rátalál a nyomára, s a steeplechase[1] újból kezdődik.

 

Elnézem a hurkon függő madárkákat, és elgondolkozom a sorsuk fölött. Ezek a tört szemek néhány órával ezelőtt még életvidáman, bizalomtól sugárzóan tekintettek körül, és íme, már kioltotta fényüket a halál. Ez a kis szív az imént még melegen dobogott, ezek az erős szárnyak biztosan szállították kis gazdájukat a levegőn át, s e lábacskák, amelyek most merev mozdulatlanságban csüggnek alá, fürge és szapora lépésben segítették ide-oda surranni életkedvtől duzzadó gömbölyű testét. Az élet elszállt, és helyét az elmúlás fagyos hidege váltotta föl. Pillanatnyi szeszélynek, puszta szórakozásnak estek áldozatul élő teremtmények, amelyeknek joguk van élni csakúgy, mint a föld pöffeszkedő urának.

 

Hol veszem a jogot én ahhoz, hogy csupa időtöltésből érző és élni akaró lények élete ellen törjek, és kioltsam azt, elrabolva olyasmit, amit se visszaadni, se pótolni nem tudok, ami egyáltalában véve pótolhatatlan?

Ezekre a kérdésekre első benyomás gyanánt mélységes elszégyenülés támadt bennem. De amint tovább fűzöm gondolataimat, lassan enyhül az önvád, amelyet saját léhaság­om fölött érezni kezdettem. Midőn én szenvedélyemnek hódolva, látszólag tisztán szórakozásból életet oltok ki, olyan ösztönnek teszek eleget, melyet örök természeti törvények oltottak belénk. Mikor a gondoskodó természet az embert tépőfogakkal látta el, tehát olyan eszközökkel, amelyek őt a húsevők rendjébe iktatják, ezzel egyszersmind kényszerítő szükségként jelölte meg, hogy ama föladatokban, amelyeket a természet nagy rendje a húsevők részére kijelölt, az ember is részt vegyen. Az ölés, az idegen élet kioltása a természet nagy életfolyamának egyik mindennapos eszköze és meg­nyilvánulása.

 

A lények milliárdjai egyenesen arra vannak utalva, hogy mások megölésével szerezzenek maguknak megélhetést. Ez csak egyik tünete a természetben örökké ismétlődő elmúlás és megújhodás váltakozó játékának. Elkezdődik ez már a vízcseppben, ahol apró, falánk csuda­lények örvénylenek, örökösen üldözik és örökösen felfalják egymást, hogy végül táplálékul szolgáljanak magasabb rendű ragadozóknak. Ez a láncolat minden törés és hajlás nélkül ér föl egészen az emberig, addig a fényig, aki értelmi fensőbbsége alapján igényli magának az uralmat az összes lények élete fölött.

Csudálatos ellentmondás, de százezerféleképpen bebizonyult tény, hogy a halál, amely az egyén szemében a borzadályok borzadálya, a természet ölén végbemenő örökös átalakulásban elveszti minden félelmetességét, s a fajok fönnmaradása szempontjából mint az átalakulás szükséges eszköze, mint az új életnek egyik föltétele jelentkezik. Az ölés viszont, amelytől erkölcsi lényünk megborzad, s amelyet bűnné bélyegez, az egész természetben a létfenntartásnak egyik elkerülhetetlen módja gyanánt mutatkozik. A vadász tehát, midőn vadját zsákmányul ejti, erkölcsileg éppoly bűntelen, mint a zsákmányát ejtő oroszlán, amelynek szer­vezete meg sem engedi, hogy beálljon fűevőnek, és az öléstől tartózkodjék. A kegyetlenség fogalmát a természet nem ismeri.

 

A villám nem kegyetlen, mikor kidöncöli az élő fákat. Számtalan élőlény esik áldozatul az elemek pusztító dühének, tűznek, víznek és orkánnak. Ez a pusztulás éppen olyan tényező a természet háztartásában, mint az ébredő, az eredő életnek számlálhatatlan csodái. A ragadozó kegyetlen vérszomja ugyanezt a célt szolgálja, és nagy egészében semmivel sem több vagy tisztultabb öntudattal, mint az élettelen természetnek pusztításra engedett erői.

Az öntudatosságában túltengő modern ember a legújabb technika által kieszelt pusztító eszközeivel ma sem egyéb, mint egy láncszem, amelyet a természet illesztett az ő örök gépezetébe. Mikor mi azt hisszük, hogy saját terveink szerint mi szabályozzuk a természet járását, tulajdonképpen nem vagyunk egyebek, mint a nagy óraműnek öntudatlan alkotó­részei. Nem bűnösök, nem kegyetlenek, hanem emberek, akik a természettől beléjük oltott ösztönök szerint cselekszenek.

 

Régi dolog már az, hogy ha az ember saját jelentéktelen voltát, saját semmiségét érezni és látni akarja, csak menjen ki a szabad természetbe. Amit ott lát és tapasztal, az mind alkalmas arra, hogy a magas fokra hevített öntudatot lehűtse, és a saját magunk nagysága felől alkotott fogalmainkat kellő mértékre szállítsa. Az igazi természetimádó nem lehet önhitt, sem önképzelődő. Az igazi vadász a természetet megérteni tanulván, mindig ennek a hatása alatt fog gondolkozni, s ez sokszor megmenti őt attól a hibától, hogy önmagát túlbecsülje.

Ha így, mint én is most, átengedjük magunkat a szabad természet szemléletének, ez a közvetlen érintkezés a felelőt­lenségnek sajátos tudatát kelti föl bennünk. A nagy természet egy porcikájának érezzük magunkat, és mint egy kis rész, úgyszólván felolvadunk az egészben. Ez a legtisztább öröm­érzés, amely embernek adatott.

 

Az ember föléje emelkedett a természet nagy erőinek. Szolgálatába hajtotta őket. Meg tudja mérni a legnagyobb és legkisebb távolságokat. Kideríti a legtávolabbi világok titkait. Rendelkezésére állanak a tudomány és művészet által kieszelhető legrafináltabb élvezetek. És mégis, ha igazán örülni akar, visszatér a természet örök tiszta forrásaihoz. Császárok és királyok, akik tövig kiitták a hatalom és dicsőség kelyhét, boldogok, ha sutba dobhatják a liliom­palástot, és félrevethetik az aranykoronát. Gyermekes örömmel öltik magukra a vadászember egyszerű mezét, a kipróbált fegyvert és hűséges ebüket legjobb pajtásként üdvözlik, és boldog önfeledtséggel erednek a futó vad nyomába. Hányszor látjuk, hogy örömmel adja cserébe a tudós világraszóló sikereit, a pénzember féltett ezreit néhány órai gondtalan élvezetért, amelyet neki a vadászat, a természet ölén töltött néhány óra okoz.

 

Vajon olyan csekély értékűek az emberiség vívmányai, a kincs, a hatalom, a tudomány csábító csodái, hogy néhány órai gondtalan élvezet velük fölér? Nem, hanem ellenkezőleg – az emberre nézve, aki a természettel való kapcsolattól el nem szakadhat, ez a kapcsolat oly drága, hogy minden más kinccsel fölér! A természet marad az az ősforrás, amelyhez új erőt meríteni a földnek minden fia megtér. Aki pedig fegyverrel a vállán kerülgeti ezeket az ősforrásokat, az kettőzött adagban élvezhet belőlük...

 

Ezek a gondolatok keltek bennem, amint a füzek alatt hűsölve néztem az alkonyodó napot, és látva körülöttem a nyüzsgő életet és ölemben a holt fogolymadarakat, téveteg, kusza gondolatokba merültem az életnek és a halálnak kis és nagy kérdései felől.

 

A hűséges Lord nem tudta mire vélni a hosszú hallgatást. Kérdő tekintettel kémlelte vonásaimat, és kitalálni igyekezett gondolataimat. Ez a kitalálás ugyan nem sikerült neki, de a dolog lényege felől s a felmerült kérdésekre adható feleletek dolgában a maga öntudatlanságában talán ő is megértett annyit, mint jómagam.