A szálloda a Kraszna-folyó partján fekszik, közel ahhoz a ponthoz, ahol a vízfolyás a Tiszába torkollik.
Ahogy a hátsó kapun kilépek, és puskával és hátizsákkal a vállamon a kis lejtőn leereszkedem, mindenütt a tegnapi eső nyomai látszanak. A hónapok óta szomjazó föld nem tudja felinni a bőségesen esett csapadékot, a folyó partján a csizmámra vastagon tapad a sár. Miközben a lőbotom segítségével botladozom a gát irányába tartva, az esti lesen, és a fedett leskosárban átélt vihar, és jégeső képeit idézem magam elé. A megsebzett disznót, a keresés hosszú perceit, majd a jó vérnyomot, amelyet a vihar – mielőtt még a kutyák odaértek volna – elmosott a föld színéről…
Récék hangja hoz vissza a napos délutánba, amint a magasból a folyó vizére ereszkednek alá, a folyó partján pedig hatalmas nyárfák késői árnyéka látszik, amelyeket a nyugvóra igyekvő nap fénye vetít elém. Bár a kaputól, amelyen keresztül elhagytam a város szélét, még csak néhány száz lépésnyire vagyok, a bal oldalamon magasodó gát kitakarja az épületeket, így a természet apró rezzenései, és a májusi délután friss esőszaga teljesen leköti a figyelmemet. Ráérősen ballagva egyre távolodom a lakott területtől, és az ártér szélén cserkelve jutok közelebb a napközben megmutatott leshelyem felé.
Közben az előző esti vacsorát követő beszélgetésre gondolok.
- Vendéglátóm egy különös történetet mesélt el, amelynek mostanra nem várt, majdhogynem tragikus következményei lettek. Pár évvel ezelőtt az ártérben kis bakgidát talált a fű között, nagyon rossz állapotban, erőtlenül. Mint jó érzésű vadászember, meggyőződve arról, hogy a suta már nem gondoskodik róla, magához vette, és a meglévő baromfiudvarában egy kis helyet különített el neki. A gida szépen erősödött, növekedett, visszanyerte életkedvét, és jól elvolt a haszonállatok között, egészen addig, amíg ivaréretté vált. Akkortól kezdve növekvő agressziót mutatott az emberek iránt, és kis agancsával többször is a megmentője ellen fordult. Ő természetesen megpróbálta kezelni a helyzetet – még meg is sérült közben - de miután látta, hogy a bak egyre nagyobb veszélyt jelent, inkább a gyermekek épsége miatt aggódva, a hátsó kaput kinyitva mutatott utat a kis növendéknek.
Az pedig hamarosan el is tűnt a Kraszna és a Tisza torkolatának árterében.
Utána még látta néhányszor, ahogyan a következő évben is, az őzbak ugyanis nem távolodott el túlságosan az egykori menedékétől, és elágazás nélküli, vadásznyelven szólva „gyilkos” agancsot növesztett.
Az elmúlt hetekben azonban újra hallott a kis bakról. Szomszédasszonya, akinek udvarából ugyancsak nyílik egy kapu a Kraszna felé, a napos délutánokat időnként a gát tetején sétálva tölti. Egy ilyen kis kiránduláson, amely során a gáton nézelődő ember előtt feltárul az ártér összes szépsége, egy őzet látott meg az egyik kis bokor mellett. A vad, nemhogy megijedt volna az emberi jelenléttől, sőt inkább közeledett, és amikor odaért, fejét leszegve megtámadta a hölgyet.
Elmondása szerint többször is nekiugrott, majd kis hegyes agancsával a lába felé döfködött, és minden határozottságára szükség volt, hogy végül el tudja kergetni. Természetesen a dolog nagyon felzaklatta, és vadász szomszédjához fordult, hogy segítsen kitalálni, mit is lehetne tenni ez ügyben.
Az őzbakkal kapcsolatos történések hamarosan felgyorsultak, ugyanis még két embert megtámadott, és egyiküket a kórházban kellett ellátni, mert a lábán szerzett sérülései olyan súlyosak voltak. Vendéglátóm a történetet azzal a kéréssel fejezte be, hogy valamelyikünk a körmére nézhetne a problémás vadnak, mielőtt még valóban komoly kárt okoz valaki testi épségében.
Természetesen én azonnal jelentkeztem a feladatra, nem is annyira a „küldetés” sikerességében bízva, hanem inkább a régi könyvek hasonló történeteit felidézve az emlékeimben. Czifferszky István Suhajdájának a gondolatait birtokolva vágtam neki az ártérnek, tudva, hogy a „gyilkos” baknak valahol a közelben kell lennie.
Amikor a gát aljában lévő útelágazóig érek, ahol az erdősávon kell átvágni, gondolataim visszatérnek a jelenhez. Egy percre megállva körülnézek, majd leereszkedem a töltés tetejéről, és a sáros úton a fák közé gázolok. A gondosan kaszált lucerna vadföldön kinyílik a mező előttem, amelyen a nyugvó nap még végigtekint, mielőtt a lombok eltakarják a nyugati oldalon. Látok egy kis lest az erdő szélén, de a távolban a fedettet is, így inkább arra veszem az irányt. Jó félórás séta után érek oda, ám mielőtt felmászom rá, a közeli kanálishoz sietek, hogy a víz mélységét ellenőrizzem. Az elmúlt nap esői megduzzasztották, lőbotom majdhogynem elmerül benne. Így még világosban nyugtázom magamban, hogy hazafelé vezető utam sem lesz rövidebb, nem tudom levágni a távot a víz mélysége miatt.
Az ilyen cserkelős, néha pedig lesen üldögélős vadászat igen kedvemre való. A könnyű hátizsákban csak néhány szükséges holmit, lámpát, vékony párnát, egy termosz teát, pulóvert tartok, így ha gyalogolnom kell, nem túlzó a teher, de néhány órát a lesen is könnyedén el tudok tölteni. Most is ezt tervezem, a jól megépített, kényelmes magasles utam legtávolabbi pontja, itt napnyugtáig maradok. Sötétedésre újra a szállásomon lehetek, és a közben kiváltó vadat mindenhol szemügyre tudom venni.
A Tisza és a Kraszna torkolata ott fekszik előttem, s bár az ártéri fák nem engednek rálátást, a le, és-felszálló récék csapatai igen jól jelzik a víz közelségét. Jó néhány ott húz el felettem, színes gácsérok mutatják be repülési képességeiket, amint az ártéri, nagy nyárfákat kerülgetik az órák óta fújó, erős szélben. Abban az irányban, ahonnan jöttem a lucernaföldön át, három kis őzbak bújik elő a bokrok közül. Agancsuk még tisztítatlan, de az egyiké magas, erőt mutató, bár a hátsó ágai hiányoznak. Rövid ideig csipegetnek a lucernából, majd a nyárerdő szegletén bebújnak a fák alá.
A nap már lement, lassan fakulni kezdenek a színek, én pedig ezt a pillanatot választom az indulásra. Arra felé tartok, ahol a kis bakok eltűntek, s hirtelen ki is ugranak elém az erdőből, és kíváncsi szemekkel bámulnak rám. Ahogy a lőbotra támasztott távcsővel nézegetem a barkában lévő agancsokat, mögöttük, távolabb egy másik bakot veszek észre. Mit sem törődve a többi őzzel, békésen legeli a lucernát, és időnként lépked néhányat az erdő felé. A fiatal bakok elinalnak, de ez sem zavarja, szinte a fejét sem emeli fel. Amikor mégis, akkor látom, hogy egyszárú…nem, az egyik szárán törött, „gyilkos” agancsot visel…
A szívdobogásom erős kézremegéssel párosul, de néhány lélegzetvétel után már ura vagyok izgatottságomnak, amelynek erején folyton elcsodálkozom…
Az őz lőtávolságon belül van, de folyamatosan mozog, néha könnyű futásba lendül, majd megint megáll. Egy ilyen megállásnál biztosan fekszik a célkereszt az oldalán, s a puska hangos dörrenése feltépi az ártéri csendet. A bak megiramodik, de járása erőtlen, lépései bizonytalanok, majd erejét veszti, és leomlik a lucernatarlóra. Mire odaérek fölé, már elszáll belőle az élet…
A sebtakarónak, s az utolsó falatnak való mindenütt kínálja magát, és amíg feltöröm, s ellátom a vadat, nagyon is jólesik az ártéri magány.
Vendéglátóm hamarosan megérkezik, jó szívvel köszönti a vadászt, s velem együtt keres békességet a terítéken fekvő őzbaknak. Majd hozzá hajol, és megfogja az agancsát, amelyet nála jobban senki nem ismerhet.
- Ez lehet az, tavaly ugyanilyen, csak kicsit rövidebb szárú agancsot viselt – mondja csendesen, majd hozzáteszi még: - Úgy illene, hogy ezzel este bekopogjunk a szomszédasszonyhoz, és megmutassuk neki… -.
Mire kiérünk az ártérből, és áthajtunk a gát tetején, szinte beáll a sötétség. A napközben fújó, néha-néha erős szél eláll, s ragyognak a csillagok. A távolban récék húznak újra a két folyó torkolata felett.
