A szóró és a vele kapcsolatos szakmai kérdések az én szememben egy nagyon képlékeny és érzékeny témának számítanak.
Főleg mióta az afrikai sertéspestis (ASP) jelen van hazánkban. Az alábbiakban ezekről fejtem ki a véleményem az elmúlt évek tapasztalatai alapján.
A betegséggel érintett/veszélyeztetett területeknél elég, hogyha csak arról beszélünk, hogy az „ideális” vaddisznólétszám egy egyed/kétszáz hektár (szóval egy „klasszikus” 4000 hektáros területen összesen húsz egyed) – ami a malactól a kanig mindent magába foglal –, akkor elég hamar rájöhetünk arra, hogy ekkora állománylétszámnál nem igazán releváns szórót működtetni eme pár disznó a kedvéért. Vagyis éppen lehet, csak „nem érdemes”, ugyanis az ilyen kis létszámú „disznónépség” könnyen megtalálja a számításait (főleg a napi betevőjét) a mi szórónkon kívül is. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ezek a számok éppen azért lettek kialakítva, hogy a kis állománysűrűségű populáció kevés egyede minél kevesebbet találkozzon (kvázi ne terjedjen a betegség), eme „kevés találkozó” koncepciójához pedig nem igazán illik, hogy egy jó szóróval összerántsuk a környék összes vaddisznóját. Nyilván ugyanezen elhatározás szülte Az Országos Főállatorvos 5/2025. számú határozatában a 2.2.2.10 A takarmányozás szabályait, amely szerint: „Az SZKT-n a szabadtéri vaddisznóállomány fenntartó célú etetése tilos. A diagnosztikai kilövés, illetve annak előkészítése céljából a vadászatra jogosult leshelyenként hetente 10–15 kg takarmányt helyezhet ki a leshelyek közelében kialakított szórókon.”
Mi számít szórónak?
De engedjük el egy kicsit a fentebb említett „akadályokat”, akárcsak az ASP előfordulását is, tekintsünk úgy a dologra, hogy „normális területen” úgymond „normális vaddisznóállományunk” van. Arról még beszélnünk kell egy kicsit, hogy mi is számít szórónak? A szóró elsősorban nem a vad etetésére szolgáló létesítmény (bár kétségkívül ezt a vad nem tudja, és ő étkezési szándékkal érkezik oda), hanem a vaddisznó (kizárólagos) vadászatát szolgáló/segítő olyan „komplexum”, ahol egy leshely elé táplálékkal odaszoktatjuk a sertevadat azzal a szándékkal, hogy ott elejtsük azt. Itt bele lehetne még menni abba a kérdéskörbe, hogy melyik a „jobb” technika; a tonnaszámra leöntött rothadó „minden” (erjedt gyümölcs, szemestakarmány stb.), vagy a kisebb mennyiségű, de rendszeresen (akár napi szinten) pótolt, jó minőségű száraz-, illetve szemestakarmány (klasszikusan a kukorica). Én személy szerint ez utóbbira adom a voksomat; egy jó váltó, vagy éppen agyarfa mellett naponta egy-egy vödör kukorica szétszórásával igencsak szívet melengető „eredményeket” lehet elérni.
(…)
A teljes cikket a Nimród Vadászújság májusi számában olvashatják.