Csupa zsombék és korhadt tuskó az egész nyiladék…
Úgy elnyelik azok azt a nyavalyás golyót, mint a kutya a legyet. Öreg erdőőrünknek is töviről hegyére elmeséltem az esetet.
– Mi a véleménye, Mihály?
– Meglesz a bika, kérem…
Ez megnyugtatott. „Régi motoros” az öreg, és félezer szarvasnak piszkálta ki a „grandliját” negyven esztendő alatt…
Ha azt mondja, meglesz: akkor meglesz. Egészen biztos voltam a dologban, amíg mellettem ballagott. Csak amikor elváltunk, harapott megint sarkamba a kétség:
– Nono. Csak ne legyünk olyan nagy legények… Nem jó az a nagy elbizakodottság.
Hazaérve feleségemnek is előadtam az esetet. Nem mintha szakértő lenne, de jó volt újra elmondani a dolgot. Gondoltam, egy kis reményt csepegtet belém.
– Na, mit gondol? – fejeztem be terjedelmes és élénk hadonászással kísért előadásomat.
– Elhibázta! – mondta.
Egészen elhűltem. Honnét tudja ezt csak ilyen nemes egyszerűséggel kivágni?
– Elhibázta – makacskodott – érzem.
– De az isten áldja meg, hiszen mondom, hogy hallottam, amikor összeesett…
– Ezt az előbb nem mondta. Ezt most csak azért mondja, hogy megint igaza legyen. Pedig érzem, hogy a bika nem lesz meg…
– Hát majd meglátjuk – vágtam el a vitát fölényesen, de már magam is éreztem, hogy valami baj van a bika körül…
Nagyon rossz éjszakám volt. Állandóan a bikával álmodtam, melyet hol megtaláltunk, hol meg nem. Szinte megváltás volt felkelni. A fogasról leakasztottam fényképezőgépem is…
Aztán visszatettem. És újból leakasztottam. Egyik hang azt mondta:
– Hahaha, csak vidd el, barátom! Nagyon biztos vagy a dolgodban… Talán tájképet akarsz fotografálni?
A másik hang pedig:
– Ne légy babonás! Felnőtt ember vagy. Itt az alkalom, hogy egy szép képet csinálj magadról és a nagy bikáról… Egyet elülről, fegyverrel, egyet oldalt, felvetett fejjel… – és már láttam magam, amint fogom a bika agancsát, kalapomon tölgyfalevél, és tekintetem a messzeségbe réved, kicsit unottan, fölényesen… mint akinek igazán nem nagy dolog ez a bika, de „engedett külföldi barátai unszolásának…”
Szóval a fényképezőgép is velem jött.
Akkor kelt fel a nap, amikor újra ott álltunk, ahol a bika beugrott a sűrűbe. Jól látszott, hol törte le agancsával az ágakat. Megtaláltuk a kiugrás helyét is, megtaláltunk mindent, ami nem volt fontos, csak egy csepp vért, egy szál szőrt és főleg a bikát – nem találtuk meg.
Pedig abban a kefesűrű, földi szedres dzsungelben összejártunk minden talpalatnyi helyet, és benéztünk minden bokor alá, mely alól egy sündisznó is kilógna.
Semmi! Sehol semmi!
Mihály látta rajtam, hogy milyen elkeseredett vagyok, felsorolt vagy ötven esetet, ahol szintén nem volt vér, nem volt semmi, és mégis meglett a bika… – Ez is meglesz…
Rajtam ekkor már nem volt ép hely, melyet ki ne lyukasztottak volna dévaj kis tüskék, és ruhám is össze volt szabdalva, csak Mihály jobban cserzett bőre és nagy csizmái állták a sarat.
– Tessék csak „nyugodtan” hazamenni, a bika meglesz.
Dolgom volt elég, tehát „nyugodtan” hazamentem, de tekintetem valahányszor fényképezőgépemre esett, szerettem volna földhöz vágni…
Múlt a nap. Minden telefoncsengetésre felrezzentem. Aztán egy másik községben volt dolgom, és csak késő délután vetődtem haza.
– Nem telefonált a Mihály?
– Nem!
– Érthetetlen! Érthetetlen ez az egész dolog. Amikor én olyan tisztán láttam, hogy szépen jelzett, és éreztem, hogy ez a bika az enyém lesz.
Éppen a tüskéket szedegettem bánatosan vádlijaimból, amikor erélyesen megveri valaki az ablakot. Megdobbant a szívem. Így csak az mer kopogni, aki jó hírt hoz…
– Ki az?
– Megvan a bika! Már hozzák is, kérem. Most telefonált a Mihály. A tüskék ebben a pillanatban megszűntek számomra. Tüskék? Ha nyársak álltak volna ki belőlem, azt is elfeledtem volna! Csak egy gondolatom volt: a bika. Milyen is lesz hát az a sötétben óriásnak látott agancs?
Régen nem néztem ki ennyit az ablakon: hozzák-e már…?
Aztán bedöcögött a szekér és zöld lombok között a koronás úr.
Csak egy pillantás az agancsra, és majd a nyakába estem Mihálynak. Bakonyi bákának nemcsak erős, de merőben különböző két szár. Páratlan tizenkettes. A normális ága szép, fejlett, vörös színű, gyöngyös tízes, míg a tizenkettes ága a másiknál harminc centiméterrel rövidebb, gyöngytelen, koronás, fekete agancs. Mintha nem is egy bika hordta volna ezt az ellentétes ágszárat.
Öreg legény volt már a hordozójuk. Nem tudott küzdeni ezzel az egyetlen koronával. Kiverték a csordából a fiatal legények – homloka, szügye véres –, és eljött hozzánk bánatával, dünnyögő, mély hangjával – elmúlni.
A meglövés helyétől nem volt száz lépésre. De nem ám ott, ahol kerestük a sűrűben, hanem onnét kibotorkált a szálasba, és egy öreg bükkfa alatt dőlt el.
És az erdő suttog tovább. Jár az idő, és nő az avar. Az öreg bika nyomát elmossa az eső, és mint halott lepkék néma libegéssel rászállnak sárga levelek.
Jár az idő. Holnap már új bikák jönnek az öreg nyomán, és holdas éjeken feldobják talán még a fekete völgyek a halott úr orgonáló hangjait.
Jár az idő. Mint a víz, folynak a percek…
(1936)