Megszólalt a kukoricaszár. Meg a nádas. Meg az erdő.
Hiszen eddig is beszélgettek néha-néha, és panaszkodtak, ha a forró szelek végigboronáltak rajtuk, de beszélgetni, susogni, sóhajtozni – csak most kezdtek el. Merthogy öregebbek lettek, rövidülnek a napok, és a hold is olyan lassan úszik el felettünk, mintha valami bánata lenne, és lepergeti hideg ezüstjét a fonnyadó levelekre.
Most nem kell szél, hogy öregesen, titkosan sóhajtson az erdő. Most csak a hold kell, és fáradtan zörrenő este, magasban kiáltó vándormadár, és a sás meg a nád meg az erdő millió levele összedugja fejét, és tanakodik, remegve suttog, hogy immáron eljárt az idő. A száraz levélen zörögve gurul a hulló makk, mátyások veszekednek egy öreg bükkfa csonka ágán, és egy magányos örvös galamb nagy iramban suhan dél felé. „Elkésett a galamb – gondolom. – Talán későn kelt, talán meglőtték valahol, talán…”
…Itt elszakadtak gondolataim. A sűrű vágásban megroppant egy ág. Utána csend. Aztán elhajolt a nyírfa, és suhogva csapódott vissza. Lehet tőlem száz lépésre. Látni azonban nem lehetett semmit. Lehet az tehén is… valami óvatos, nagy fülű dáma, mely ki nem jön abból a veszekedett sűrűből. De ha kijönne is. Mit kezdjek vele? Nézzem? Vakarózni fog itt előttem harminc lépésre, közben megfordul a szél, és olyan zörgéssel ugrik majd el, hogy mehetek haza. De az még nem biztos, hogy tehén! Mért hajolt el az a nyírfa? Nyilván agancsával tolta félre a bika. Az a bizonyos: Ő! A megközelíthetetlen.
Na és ha mégis tehén tehénkedett annak a nyírfának? Vagy felnyúlt egy zsenge ágért, harapott egyet, és megrántotta? De eszik-e ilyenkor a szarvas nyírfalevelet? Eszik-e? Szégyen – de nem tudom. Elvonulnak képzeletemben az összes szarvasok, melyekre visszaemlékszem, melyek előttem legeltek. Mit is ettek? Na mit? Nyírfára nem emlékszem. Földi bodzára, fűre, akáclevélre, répára, krumplira emlékszem… Azt ették. Jóízűen! De erre a nyavalyás nyírre nem emlékszem.
Most megint csend van. A szürkület már végigszaladt a nyiladékokon, és mind kevesebbet látok. Ha most kijönne az „illető”, most még igen. De húsz perc múlva már nem látok semmit. A nyírfa megint meglódult. Eszik a bestia tehén! Mit izgatom magam? Eszik, és pont. „Ő” már rég elfüstölgött a jó bőgőhelyekre, és ott és ott legénykedik. Nekünk nem bőg. Legfeljebb – fütyül.
De azért nézem a kis nyírfát. Mintha kincset kapart volna el a tövében Sobri Jóska a környékbeli szegénység felsegélyezésére. Miután pedig a környékbeli szegénység még ma is megvan, a kincsnek ott kell lenni! A nyírfa- egyébként – legfeljebb ötéves… A Sobri-feltevés tehát megbukott. A nyírfa pedig dülöngél jobbról balra. Aztán megindul a törés felém. Néha megáll, de közeledik, és ekkor… ekkor… – nem hiszek füleimnek – kongó, mély hangon megszólal. Ő. Egy-két rövid morgás, mely elhalkuló, mély bőgésbe szakad. És jön felém lassan, de ha betartja az irányt, nem lesz messzebb tőlem ötven-hatvan lépésnél. Szorítom a puskám nyakát, majd megfullad! Minden idegem a szemeimbe szalad segíteni, mert már keveset látni, de még menne a dolog.
Egyet azonban nem értek! Máshol van a bőgés, jóval beljebb, mint a törés, mely már egészen a nyiladék szélén zörög. De azért az is közeledik. A tehén jár elöl, gondolom, és utána jön majd… – No, csak nem elkiabálni – korholom magam. A zörgés megszűnt, és amint odanézek, szinte látomásszerűen jelenik meg a nyiladék szélén egy gyenge tízes bika. A bőgés elhallgatott.
– Hát te vagy „az”? – mondom csalódottan, és nem tudom elhinni, hogy ennek a bikának lenne olyan mély, öreges hangja. – Mit csináljak veled? – bosszankodom. Elég illetlenség és nagyképűség ilyen kis bikának ekkora mellénnyel járni. Pedig most már bizonyossá kezd válni, hogy ez a bika bőgött, mert halálos csend van a vágásban. A bika kilép a nyiladékra, és felém figyel. Aztán végtelen óvatossággal lecsúszik a másik oldalba, és most majd elnevetem magam. Már csak a fara áll ki a túlsó oldalból, amikor valami gyanúsat észlelhetett a sűrűben, mert megmerevedik ez a kint hagyott rész. Jobb hátsó lábát a levegőben tartja, mint némely vizsla, amikor „áll”, és nagyon sután hat ez a „darab szarvas”.
– Úgy látszik, ez maradt nekem – próbálom az esetet humorosan felfogni, de aztán hirtelen nagyon komolyra fordult a dolog. Ugyanazon a nyomon, ahol a tízes átlépett, egy nagy fekete árny tolakodik a nyiladékra, és morogva felemeli hatalmas koronáját.
Nagyon homályos már az idő. Valami valószínűtlen sok ág-bog meredezik a nagy bika fején, és én fogcsikorgatva keresem a célgömböt, mely konokul eltűnik, valahányszor a bika oldalára teszem. Pedig tanakodásra nincs idő. Még felvillan bennem, hogy ezt a bikát sebezni nem szabad. Inkább nem lőni! Nem! Nem eresztem. És amikor az ezüstlégy odatáncol – elhúzom a ravaszt.
A lövés visszhangjával még dobálódznak a sötétbe hullt domboldalak, amikor már elhalt a zörgés a nagy bika nyomán. – Megvan – gondoltam, és lassan ballagtam a beugrás helyére. Amint ott hajlongok, és valami jelet keresek, egyszer csak erős zörgés robajlik, alig öt lépésre tőlem – kétfelé.
A két bika tehát ott állt a sűrűben, pár lépésre tőlem. Az egyik kitartóan távolodik, a másik pedig húsz-harminc lépésre újra megáll. Csend.
Sötét van már nagyon. Mit álldogálok itt? Gyerünk haza. Majd reggel megkeresem. Merthogy a bika fekszik, az egy pillanatig sem volt kétséges. Azaz legyünk csak őszinték. Ez a biztosság nem volt olyan maradéktalan. Nem!
A lövés pillanatában tisztán hallom a golyó bevágódását. A bika egész porfelhőt rúgott ki. Azt hiszem, a golyó kicsit hátracsúszott, mert csak lágy részen puffanik olyan tompán. A kétség azonban felágaskodott bennem. Az a porfelhő túl nagy volt, és a bevágódás is túl tompa volt… Hátha alálőttem? Megesett az már mással is… ilyen pocsék világítás mellett…
Nem! A bika meglesz. Majd orron esett be a sűrűbe, és a földön gellert kapott volna a golyó?
– Hohó! – epéskedett pesszimista énem. – Gellert ám, de nem itt.