Az akácfa sarjak majdnem összeérnek előttem, amikor a hídon áthajtva az erdőbe fordulok. Az október meleg, kabátomat csak a zsák zsinórjába fűzöm, és úgy akasztom fel a puskát a vállamra, a másik oldalra pedig a távcső szíjába bújok bele.
Néhányszáz méter után elérem a cserkelőutat, ami a leshez vezet. A kis ösvény tele van ágakkal, így óvatosan lépkedve közelítek a létrához, ahol a tisztás kinyílik előttem, és hűs levegőjével nyugalmat áraszt.
Az októberi vénasszonynyár csalóka. Napközben meleg van, s bár a lombok már sárgásbarnák, úgy porzik az erdőre vezető út, mintha valóban nyár lenne. Az este azonban hűvös, párás, korán sötétedő. Míg a mezőn sokáig látni a nyugovóra térő napot, bent, a tisztáson hamar kiszürkül a fény. Még haragos zöld a nemrég kaszált fű, de gyorsan veszítik el színüket a fák, a bokrok és a lassan elöregedő csalán.
Miközben az alkonyt figyelem, és az erdő neszeit, a körülöttem lévő tisztást, az Északi-szórót pásztázom végig a szememmel. Vadászéletem fontos, mondhatom úgy is, kezdő állomása ez a hely.
Egy ködös novemberi estén itt törtem ágat első elejtett vaddisznóm lőtt sebére. Sötét volt, a köd már leereszkedett, mire északról zajt hallottam. Hamarosan a szórón voltak, és hangosan rágták a nagy szemű kukoricát. Amikor a lámpát felkapcsoltam, a tejfehér ködön kívül semmit nem láttam, szerencsémre a vaddisznók sem, így tovább turkáltak. Talán az ötödik lámpavillantást mintha visszaverte volna egy szempár, utána már láttam azt is, hogy keresztben állt. Amikor a lövés eldördült – amelynek a hangját a disznók elvitték magukkal nyugat felé – hibázásomban biztos voltam. Leszálltam, hogy utánanézzek, és egy termetes kocát találtam a frissen kaszált fűágyon feküdni.
Ahogy az este hangjai felerősödnek, egy pillanatra kiragadnak az emlékekből, de aztán csend lesz, és folynak a gondolatok tovább.
Ha észak felé nézek, a lestől alig negyven méterre első őzbakom terítékét látom.
Április volt, szeles, bolondos idő. Vetettük a kukoricát. Amikor a gépeket megtöltöttük maggal, a puskával a vállamon cserkelni indultam, és a barátom is elkísért.
A Fenyvesi-szórót néztük meg először, majd észak felé lépkedtünk a Fenyvesi-úton. Hirtelen a fák között egy őzbakot láttam meg, amint ráérősen ballagott az Északi-szóró felé. Suta is volt vele, kettesben lépkedtek, nyugodtan, mint a vad, amely háborítatlan vidéken jár. A nagy szélben könnyedén a közelükbe kerültünk, majd ötven méterre voltak, amikor rálőttem…és elhibáztam. Csak ugrott egyet, futott vagy tíz métert, és megállt. Megállt, mert nem értette a zaj okát, de lehet, hogy csak a szél zavarta meg, a recsegve letörő ágak, a nyikorgó törzsű fák.
Másodszorra lövésem pontos volt, a bak tűzben esett, és kiszenvedett. Április volt, szeles, viharos idő.
Elkalandozott gondolatomból egy reccsenés térít magához, erős zaj, nagy testű vad lehet az okozója. Feszülten várom, puskám már a les deszkáján fekszik, de az erdő hallgat.
Ahol első őzbakomat golyó érte, attól a helytől húsz méterre első gímbikám látom feküdni. Február volt, az idény már régen véget ért. Tarvadak jöttek a tölgyesből a kis égeresen át. A fák csupasz ágai között szépen soroltak a sózó felé, de egyikük, levágva a kis kerülőt, amit a rudli megtett, kiállt az útra.
Bika volt, és az egyik lába lógott…
Sokáig ott állt, éppen elég ideig ahhoz, hogy lelkiismeretem megszólaljon, és ne engedjem tovább. Megcéloztam az oldalát, és vállalva az idényen kívül ejtett vaddal járó tortúrát, lőttem. A szarvas helyben maradt, összeomlott, és nem mozdult többé.
A lábát ellőtték valahol, a seb gyulladt volt, és látszott, nem tudna begyógyulni.
Felkapom a fejem a zajra, és nyugat felé nézek. Egy fiatal bika jön ki a tisztásra, egy száraz, félig elkorhadt, s a földön heverő akácfán egyszerűen csak átgázol, innen a nagy zörgés eredete. Egyenest a szóróhoz igyekszik, amelynek a földje fel van túrva, de termény nincs rajta csak só. Neki is kezd nyalogatni a sós anyaföldet. Miközben nézem - lőhető, fiatal gím – hirtelen még egy a tisztáson terem. Az egyik szárán dárdás, szintén elejthető. De kitartok, jönnie kell egy öregebbnek is, úgyhogy csak a céltávcső lencséjén át nézem, hogy viaskodnak félig játékosan, félig már komolyan egymással.
Tíz perc sem telik el – közben rohamosan fogy a fény – nyugatról újabb ágrecsegés, és egy erős agancsú bika ront a szóróra, és a két fiatal felé igyekszik. Nem rohan, de szándéka támadó, le is szegi a fejét, hogy az ifjaknak se legyen kétségük efelől.
Mielőtt azonban lehajtaná az agancsát, látom, hogy a szárakon két hatalmas villa van legfelül.
Ott éri a lövésem a lehajtott nyak mögött, a szórót övező magas erdei aljnövényzet szélében.
A gím feje a földre csuklik, a hatalmas erő még dolgozik a lábakban, azok tolják előre a nagy testet, majd elborul, és elcsendesedik.
A két fiatal a lövésre megugrik, de megállnak, és vagy tíz percig bámulják a kiszenvedett, nagy tízes selejtbikát.
Majd elballagnak a közeli kukoricatarló irányába, és hagyják, hogy a kis erdei tisztáson a végleg elfogyott fény helyét átvegye a csend és a sötétség.
Megjelent a szerző Szajkók – novellák, tárcák, hangulatok című kötetében.