A november már leginkább róluk szól, akik a legtöbb vadász számára különleges élményt jelentenek. Ilyenkor lehet a morózus és rendkívül óvatos remetékkel is találkozni, akik az év többi időszakában eltűnnek a szemünk elől.
Itt kuksolok a szóróm mellett a cserfa tetején. Négy süldő már előttem eszeget fél órája, a „nagyja” feljebb visítozik, még valahol a borókás, meg az ivánkai vágás találkozásánál, a dagadó hold pedig éppen kezd olyan szögbe emelkedni, hogy szinte teljes egészében bevilágítja a szórómat a borókák között…
Érkezik egy disznó. Keresőtávcső fel… valami kanféle, leheletnyivel nagyobb a bent kosztoló négy süldőtől, de nem hinném, hogy volt már háromtól több gyertya tavasszal a gilisztatortáján. Szóval nem bántjuk, az apjok’ kellene nekem. Ő is a környéken van, hisz mióta kint ülök, már harmadszor ordítja el magát a szórón túlról egy-egy disznó, amolyan „novemberiesen”, és ami a legfőbb, mindig egyre közelebbről… és valóban! Már hallom is lépteiket, majd pár pillanat múlva egy zsáknyi malac érkezik be. Az imént érkező „kanka” nézi egy darabig a népes társaságot, aztán mielőtt beérnének a többiek, ő angolosan távozik a Tóthvargáné felé, bizonyára nincsenek jó élményei a csapat körüli anarchiát keltővel kapcsolatban. Érkeznek a sarokban a nagyobb disznók is, már beértek a süldők, aztán pedig… balról jön egy marhanagy disznó… fogom a távcsövet, mely egyből be is párásodik a szememtől, de azt még látom benne, hogy a púpos jószág a szélső borókát eléggé magasra tartott orral dörzsölgeti a szája szélével… fogom is a puskát egyből, de mire a céltávcsővel keresném a kanonk’-at, addigra ugyanazzal az egyszerűséggel, mint ahogyan megjelent az imént, keresztülsétál a nagyjából nyolc-tíz méter széles szórón, és már csak a hátulját tudnám a kereszt mögé fogni. Erről most lemaradtunk, de sebaj, fog még ő itt násztáncot járni…
Nagy jövés-menés van… most! Igen, ott a hátsó boróka mögött megint ott van a nagy púpos, fogom a puskát, mire a céltávcsövön nézem, már két kisebb van a helyén. Közben úgy remegek, hogy az nem emberi…
Aztán egyszercsak, mintegy varázsütésre, elkezdenek a szereplők nyugtalankodni. A szelem továbbra is jó, szerintem elfogyhatott a kukorica a placcról, mert szivárognak elfelé a disznók. Mire észbe kapok, már csak pár malac eszeget előttem, a csapat „búgósabbik” része pedig – úgy hallom –, hogy balra tart. Ott van a nagy tisztás az út mellett, ahol szalonkázni is meg szoktunk állni. Gyorsan összekaparom a cuccaimat, megvárom, míg ez a három malac elturkál a les létrája alól hátrafelé, aztán mászok is lefelé… Osonok felfelé az úton, amint kiérek az elágazásba, fellátok a szalonkás stand felé, egy marhanagy disznó áll előttem az úton. Ő az! Nyilall belém a felismerés, engedem is lefelé a szemem izgalmától bepárásodott távcsövet, fogom a puskát, nagy nehezen a helyére kattintom fagyott ujjaimmal a biztosítót, célzom a disznót… vagyis céloznám, de hiába, nincs harminc métertől messzebb, nem megy szabadkézből, úgy remegek, hogy legszívesebben lefeküdnék. Persze, az apjok’ nem vár, nem gondolom tán, hogy majd itt mutogatja nekem magát a holdfényben órákig…?! ellép balra, és ennyi volt… mint egy látomás…
(megjelent a szerző „Búgás” c. könyvében 2019-ben)