Lenyúlt az ágyról, és az intarziával kirakott kis éjjeliszekrény mellett megtapogatta a kopott szőnyegdarabkát.
A tétova ujjak végigsimítottak a puhára foszlott rojtokon, megkeresték a befoltozott szakadást, de aztán beleütköztek valami szokatlanul sima és hideg dologba.
– Reggel van, kiskutyám! – suttogta a vadász, és megcirógatta a mázas fekete edényt.
A kerámia bután rideg és hűvösen idegen volt.
Pedig a nyitott ablakon barátságos madárdal szűrődött be, s a kertben játékos szellő birkózott a meggyfa ágaival.
A szoba levegőjében időtlen csend úszott, az ablak előtt porszemek táncoltak egy arra tévedt reggeli napsugárban, s az öreg ingaóra halk kattanásokkal mérte az időt.
– Aludj csak tovább... – suttogott megint, aztán megtörölte a szemét, mert valami évtizedes emlékekből szőtt pára futotta el.
***
A nagy hírű retrieverkennelbe új szuka érkezett valamikor kora tavasszal, s a tenyésztő kedvtelve nézegette a törzskönyv bejegyzéseiben a szülők, nagyszülők dicsőséges múltját és a még fiatalka, de már komoly eredményeket elérő nőstény saját eredményeit.
– Aranybánya... Kész aranybánya! – mondogatta gyakorta, s naponta ellenőrizte a számításait, hogy mikor lesz majd érdemes fedeztetni az ivarzó kutyát.
Nem tehetett róla, hogy a számításokba hiba csúszott, bár nem a számok voltak pontatlanok, hanem a kutyaudvar kerítésének a rögzítései. Amikor ragyogó mosollyal megérkeztek a díjnyertes tenyészkannal, üresen találták a kifutót, mert az érdeklődő kedvű kutyahölgy éppen egy bemutatkozó látogatáson volt a szomszédos vadőr drótszőrű vizslájánál.
A kis szukát lelkesen fogadta a vadászkutya, és mit sem tudott arról, hogy néhány perces szerelmi légyottjuk alapjaiban rengeti meg a szomszédos tenyészet hírnevét.
Csak a vadőr feszengett egy kicsit, amikor már hosszú percek óta hallgatta – feleslegesen – a tenyésztőből bőségesen áradó indulatokat.
– Tönkretett – kiabált a kis szuka gazdája –, és most nem mond semmit?
– Mit mondhatnék? Az alom elhelyezésében majd segítek, maga meg legközelebb őrizze jobban… a hírnevét!
Aztán bezárta a kaput, és megveregette az elégedetten nyújtózkodó kutyája fejét.
– Mindig tudtam, hogy igazi mindenes vizsla vagy… – mondta, s néhány hónap múlva – ígéretének megfelelően – mind a tizenegy kölyök elhelyezésében segített…
***
Késő ősz volt, amikor a kutya hozzájuk került. A tenyészetben egy terven kívüli és ennek megfelelően félresikerült vemhesség eredményei voltak a kölykök, és a sorban ő volt az utolsó.
– Itt maradt. Egyszer ugyan elvitték, de aztán hamarosan visszakaptuk, mert állítólag sokat ugatott – mondta a tenyésztő.
A kutya – féléves is elmúlt már – megrázta magát, játékosan futott egy kört az udvaron, aztán egyszerűen ráült az asszony szandálos lábára.
– Kiválasztott lettem – nevetett a vadász felesége, és megsimogatta a magasra tartott kobakot, majd beletúrt a nyak hosszú szőrébe.
A vadász mosolyogva megvakarta a fejét, és tudta, hogy hasztalanul érvelne most egy fiatalabb kölyök vásárlása mellett.
– Legyen! – bólintott beleegyezően, aztán elsétált a tenyésztővel, hogy rendezze az ilyenkor szokásos papírokat.
***
A kutya fekete volt, és az egyiptomi isteneket árnyékával védelmező főistenről, Ámonról kapta a nevét. Lobogó füleivel, zászlós farkával, hosszan elnyúlva szinte úszott a levegőben, amikor sebzett nyúl vagy szárnyazott fácán után rohant.
A vizet egyszerűen imádta. Récehúzást megelőzően hosszan strandolt, mert a gazdája megtanulta, hogy jobb, ha a kutya kifürdi magát vadászat előtt, mintha közben úszkálna felesleges köröket a kacsákra várva.
Voltak sokat emlegetett emlékezetes pillanatai, ahol a ködbe veszett puszta valamelyik szegletéből elhozta az elveszettnek hitt sebzett vadlibát, vagy a széles csatorna tökleveles foltján úszott át, récével a szájában.
De sokáig beszéltek arról a nyúlvadászatról is, amelynek azon a decemberi napon a főszereplője nem nyúl volt, hanem – macska.
Ámont különösebben sohasem hozták lázba az udvaron átsétáló házi cicusok, egészen addig a decemberi nagy terítékes nyúlhajtásig, ahol valamelyik kutya előtt egy elvadult kandúr ugrott fel.
Az elkóborolt házi kedvenc már rég felcserélte kényelmes, ember teremtette otthonát a mezei élet korlátok nélküli szabadságára; réme volt minden földön fészkelő mezei pacsirtának, tarlón keresgélő vadgerlének, de a nádirigónak sem volt kedve énekelni, amikor a szittyós réten portyázó ellenséget meglátta.
Talán a decemberi napsütés bágyasztotta el a kandúrt, de az is lehet, hogy csak a hajnali vadászatát pihente ki a korhadó szalmabálán, mindenesetre amikor felriadt, már késő volt.
Az egyik vizsla engesztelhetetlen dühvel, hangosan ugatva eredt utána, s a menekülő szemmel alig követhető tempót diktálva, száguldani kezdett. Vesztére a hajtósor előtt keresztben rohant el, s így a vadászkutyák – fullasztó iramban – egymást váltva eredhettek a nyomába.
A határszél száraz árkában tűntek el. A közhiedelem szerint minden macskának hét élete van, de mire a kutyatulajdonosok odaértek a küzdelem helyszínére, ennek már mind elfogyott.
Négy kutya – orruk szinte összeért – tépett fülekkel, karmolt sebekkel, közös erővel tartották fogaik között az ősi ellenséget, aki – mi mást tehetett volna – elbúcsúzott a pusztai egérfogás és az izgalmas madarászat minden örömétől.
Mindegyik kutya – köztük Ámon is – morogva tartotta a maga negyed macskáját, s gazdáik tanácstalanul vakargatták a fejüket, mert nem szívesen nyúltak volna a vicsorgó fogak közé.
– Pista bácsi! – szóltak a legidősebb jágernek. – Hát vegye már el azt a szerencsétlen cirmost a kutyájától! Magát biztosan nem harapja meg…
– Dejszen nem is attól félek, hogy a Pepi megharap, hanem attól, hogy a többi megpocsékol – tiltakozott az öreg. – Miért nem veszed el te a tiédtől? Majd addig vigyázok a magaméra...
A vadászok csak hümmögtek. Pepi kutya, kedvesen becézett neve ellenére, borjú méretű drótszőrű német vizsla volt. Sárgán izzó szeme semmi jót nem ígért, hangosan hörgött, s most indulatosan megrázta a fejét.
A többiek sem tágítottak, így aztán végül szegény macska engedett, s a vadászebek egy-egy árván vitorlázó darabkával, diadalmasan kocogtak a gazdájukhoz.
Ámon szeme is ragyogott.
– Itt van! – szuszogta elégedetten, aztán leült a gazdája elé, hogy átadhassa a zsákmányát. Zászlós farkát vidáman lengette, bár az orrán egy mély seb éktelenkedett, s megcibált füléből vér szivárgott.
– Kiskutyám – simogatta meg kutyája fejét a vadász –, te a szívedben hordod minden pedigrédet!
***
Megannyi emlékezetes, szívet derítő emlék az elmúlt évtizedből.
Aztán, valamikor a nyárelőn, minden elromlott. Pedig eleinte tele voltak tervekkel, új célokkal, elvárásokkal és elképzelésekkel – költözni készültek.
De valami történt a kutyával. Eleinte nem voltak szembetűnő változások; futva hozta vissza az eldobott labdát, bár menetközben meg-megtorpant, a vacsoráját elfogyasztotta, néhány falatka azonban ott-ottmaradt a tálban. És időnként köhintett egyet.
Az állatorvos homlokát ráncolva nézte a kutya ínyét.
– Nagyon vérszegénynek tűnik. Csinálok egy vérvizsgálatot – mondta, aztán pár perc múlva:
– Szívférgesség!...
A kutya érdeklődve nézte a fecskendőt, s lelkesen csóvált farokkal helyeselte, hogy mindenki vele foglalkozik. Nem tudta, hogy valamelyik késő tavaszi napon megcsípte egy fertőzött szúnyog, s az elmúlt hetekben a lárvákból kifejlődött férgek már végzetes károkat okoztak a tüdejében.
S a kezelések nem segítettek. Pedig volt szteroid, kombinált vitamin, antibiotikum váltakozva, külön-külön, aztán együtt, infúzióban és tablettában.
Hetekig jártak az állatorvoshoz. Eleinte sétálva, később autóval, mert a kutyát már a lassú bandukolás is fárasztotta.
Nyár volt, de a kertek alatt valami hűvös csend hallgatózott, amikor elindultak a délutáni rendelésre.
A kutya lihegve felállt az első ülésre. Mancsát gazdája kezére tette, és tekintetével beleakaszkodott a vadász szemébe. A nagy fekete arcon szorongás látszott, s az autó szinte magától állt meg a rendelő előtt.
– Gyere, Ámon! Megérkeztünk.
A kutya nyelvén egy nyálcsepp himbálózott, s rövid tétovázás után lecsöppent az ülésre. A vadász kiszállt az autóból, s kinyitotta kutyájának az ajtót.
– Gyere! – szólt megint, s két karját segítségképpen átfonta a ziháló mellkas alatt.
A póráz megfeszült, ahogy a kutya – szinte futva – nekilódult az utcának.
– Ennyire azért nem sürgős, kutyám! – nevette el magát a vadász, de vidámsága csak pár pillanatig tartott.
A kutya átgaloppozott a széles utcán, s gazdáját maga után húzva, egyenesen a kerítést szegélyző orgonabokrokhoz sietett. Zihálva kapkodta a levegőt – látszott, hogy minden lélegzetvételért keményen meg kellett dolgoznia –, aztán fejét lehorgasztva nekitámaszkodott a ritkás sövénynek.
– Mi van veled? – térdelt mellé a vadász, s érezte, ahogy a kutya ívben megfeszülő testén remegés hullámzik végig.
Óvatosan – szinte félve – megsimogatta a lehajtott fejet, s tehetetlenül nézte, ahogy a remegő lábak alól kicsúszik a talaj.
– Ámon! – kiáltotta, de a kutyában már nem volt annyi erő, hogy felemelje a fejét.
A szemében elmélyült a délutáni nap ragyogása, a horpasza még egyszer megemelkedett, s a zászlós farok meglibbent búcsúzóul. A lábak megrándultak, mintha el akarnának futni az elkövetkező végzetes pillanat elől, de aztán elnyújtóztak, s az örökké mozgó kutya, miután tucatnyi, szeretettel teli évet ajándékozott a gazdáinak, örökre megpihent…
***
Elköltöztek.
Az új hely idegen és üres volt, és az űr, amit a kutya maga után hagyott, mérhetetlennek tűnt.
A vadász kikönyökölt a terasz fából faragott korlátjára, s talán észre sem vette, hogy fekete rigók bogarásznak a mogyoróbokrok alatt, és örvös galambok ringatóznak a meggyfa ágain.
– Ámon most biztosan futna egy kört a kertben – gondolta, aztán megfordult, mert a napsütéses udvar nem érdekelte kutya nélkül.
A szobában üres félhomály volt, s az időtlen csendben porszemcsék táncoltak egy betévedt napsugárban.
A bútorok már a helyükre kerültek, a könyvespolcok hosszan sorakoztak a fal mellett, de a ruhák még dobozokban voltak, és a könyvek ládaszámra álltak mellettük, várva, hogy valaki majd kézbe veszi és leporolja őket.
Hadd várjanak!
A hű barátra, a ragaszkodó társra gondolt, aki elment, és eszébe jutott az utolsó nap...
A kutya elnyúlt, élettelen teste mellett térdelt a feleségével, s a hosszú szőrű fekete bundát simogatták…
– Nem akarom, hogy itt maradjon, ha mi elköltözünk! – sírta el magát az asszony, s a vadász csak bólintani tudott, mert neki is elszorult a torka…
Azóta már hosszú hetek teltek el, de a bevésődött szokások nehezen múlnak, az emlékek lassan kopnak.
Az ágy mellé terített gyűrött pléden egy fekete mázas cserépurna áll. Rajta kacskaringós betűk: ÁMON.