Szeptember vége van. Csípős fagyok dermesztik meg a Bükk lába menti tájat, a szélesebb völgyekbe pedig párapaplan ül be.
Jóleső érzés belegondolni, hogy alig pár hónap múlva milyen kellemes időjárási körülmények fogják odakint várni a vadászterületen a most perzselő nyári hőségben tikkadó vadászt!
A gímszarvasok násza akkorra lassan lecseng, de még ilyenkor is bele lehet futni egy-egy igazán „hangos” hajnalba. Örökös dilemma, hogy fényképezőgépet vagy golyós puskát vigyek-e magammal; most sincs ez másképp, azonban (szerencsémre) ismét az „alkotó énem” győz. Nem kell sietnem kifelé, be van borulva az égbolt, úgyhogy messze még a napfelkelte, ha egyáltalán megláthatom a napot ma reggel...
Kiérve a területre, már nem annyira ráérős a dolgom, ugyanis bőgés foszlányait hozza felém az őszi szellő. Az álcaruhát magamra kapom, fényképező a vállra, és már kapaszkodom is felfelé a kaptatón, hogy többet halljak. Elérve egy nagy kiterjedésű, vadalmás, galagonyás, füves foltokkal tűzdelt, amolyan igazi „szarvastanyát”, most már pontosan be tudom lőni, hogy a hangok ennek a területnek a közepén elterülő kicsinyke, „L” alakú kaszálóról érkeznek. Tüskékkel nem törődve lép lábam a tenyérnyi szélesen földesre járt váltón, és nesztelenül osonok a „násznép” irányába. Akárcsak őseinknek lándzsával és kőbaltával, a vadfotósoknak is elképesztő közelségekbe kell belopniuk a fotózni kívánt „jószágot”, ezért is fontos a lehető legnagyobb mértékű területismeret.
A rétre kiérve, fantasztikus látványban van részem: egy, már 2 éve ismert és fotózott selejtbika terelgeti a népes tarvadcsapatát. Már tavaly is meg kellett volna lőni, idén meg főképp, de mikor vendég volt, sosem találkoztunk össze. Sebaj, örülök, hiszen kiváló képek készítésére nyílik lehetőségem. Ilyenkor mindig elképesztő vadászösztön kerít hatalmába és visz előre, s amikor 20 méterre az objektív elé kerül a keresett vad, olyan vadászláz fog el, hogy ha most puska lenne nálam, és szeretném elejteni a bikát, elképzelhető, hogy el se találnám, annyira remegne a kezem...
Mikor oly közel van az emberhez mondjuk egy szarvastehén, hogy hallja, amint az érett vadalmát roppantja össze a fogával és juttatja rövid úton a bendőjébe, úgy érzem, hogy hiába a XXI. század, a természet mégis képes visszafogadni a „berkeibe”. Ha puskával a vállán érkezik a vadász, valószínűleg az első kínálkozó alkalommal elejtené a bikát – azonban fényképezőgéppel a kezemben lehetőségem nyílik megfigyelni és tanulmányozni az állatok viselkedését. Olyan pillanatokat lehet ilyenkor megélni, amit a fegyver dörrenése még az események elején ellehetetlenít.