Fázik a kezem a puskán. Ködös, semmirekellő idő van, valahol nulla fok körül. Igazából nem hideg, de sokkal rosszabbul viseli az ember, mint a mínusz tíz fokot szikrázó napsütésben. Bár most éppen már nem sütne a nap, valahol most vész el a délnyugati égbolt alján, én pedig az eget kémlelem a patakparti fűzfák mellől, a „srétest” markolászva. Pontosabban „kémleljük”, hisz velem van a párom, illetve mindennemű sörétes puskás vadászatom elengedhetetlen „kelléke”: Sándor, a vizslám is.
Igen, gondolom, a kedves olvasóm is rájött már, hogy kacsára – elnézést: récére – várunk. Feltámad kicsit a szél, azt hihetnénk, hogy legalább elpucolja ezt a sűrű ködöt, ám helyette még vastagabbat hoz. Erősen fogynak a fények, a köd és az alkony összedolgozik, amikor szárnysuhogás hangja érkezik a fülemhez; amint meglátom a fejem felett a két madarat, kapom a puskát, már ki is mennek a képből… Nem lesz ez így egyszerű.
Megint „fütyül” a kacsaszárny – ismét úgy járok, mint az imént, csak annyi különbséggel, hogy most még ráadásul ellenkező irányból is érkeztek, mint ahonnan vártam őket, pedig ebben a brigádban voltak vagy nyolcan. Itt is van a következő csapat, „brekegve” beszélgetnek is, én meg forgok, mint a hátára fektetett krumplibogár, de ezeknek tollát sem látom…
Sűrűsödik a sötétség, apránként lazulnak a „felajzott” idegek mind az éberség, mind a puska szorítása kapcsán, amikor egy magányos kacsa érkezik, éppen szemből. A másodperc tört része alatt ugrik vissza minden érzékem a korábbi állapotába, lendül a fegyver, és még éppen eléri a sörétraj a ködbe vesző madarat, mely nagy puffanással érkezik a Bán-patak partjára.
Vizslámat nem kell küldeni, tudja, hogy miért vagyunk itt, legalább annyira együtt él a történtekkel, mint én, meg is érkezik hamar az öreg gácsérral. Megdögönyözöm a lapockáját, majd elveszem tőle a récémet, az idei év első vadját…