Természetfotósként és vadászként mindig nehéz döntés, hogy mit vigyen az ember magával egy-egy hajnali cserkelésre.
Azt még sose bántam meg, ha a fényképezőgép volt velem, azonban puskával a vállamon már számtalanszor vakargattam a fejemet, hogy „de jó is lenne most, ha a gép lenne nálam!” Ezért, legtöbbször, úgy indulok el otthonról, hogy a masinát is beteszem a kocsiba, aztán vadászat előtt vagy után azzal is cserkelek egyet.
Az égbolt már elvált a horizonttól, de még sötét van. Ezerféle hangtól hangos a júniusi hajnal. Érő búza illatával telített levegőt szippantok magamba, és az idilli környezetben a világ összes gondját-baját magam mögött feledve lépkedek leshelyem felé: egy jókora csipkebokor mögött szeretek megállni, melynek környezetében gyakorta váltanak vissza a gabonát dézsmáló vaddisznók nappali pihenőhelyük felé. Ahogy egyre jobban világosodik, a környező dombok, völgyek élővilágát szemlélem keresőtávcsövemmel. Őzek álldogálnak mindenfele és szarvasok vonulnak az erdő irányába.
Kisvártatva azonban egy „fekete csík úszik bele a búzatengerbe” a szembe oldalban. Majd követi még egy és elkezdik tépni a sárguló kalászokat. Gyors tervezést követően sietősen kapkodom lábamat a kocsi irányába, majd rövid autózás után, pár száz méterre a disznóktól, állítom le a motort, majd igyekszem is a sertevadak felé. A búzát szegélyező garád mögül kióvatoskodva, még kint találtam két „delikvensemet”. Egy koca és egy kisebb süldő csemegézett előttem.
A puska gyorsan felkerült a lőbotra, azonban ujjam nem a biztosító felé nyúlt, hanem előhalászva zsebemből a telefonomat, pár képet készítettem a céltávcsövön keresztül a disznókról. Mivel lövést nem kívántam tenni, visszasiettem a kocsihoz és fényképezőgépre cseréltem puskámat, majd loholtam is vissza a „csámcsogókhoz”, hátha kint találom még őket pár kép erejéig. A táblához visszaérve, a korábbitól kicsit fentebb „reggeliztek” fotóalanyaim. A melléjük vezető művelőnyomon indultam közelebb hozzájuk. Szerencsémre hangos csámcsogásuk elfedte a néha csizmám szárához ütődő kalászok hangját. Görnyedve-guggolva mintegy 20 méterre sikerült megközelítenem őket és elkezdhettem sűrűn nyomkodni az exponáló gombot.
Fotósként sokkal nagyobb örömöt okozott ennek a pár képnek az elkészítése, 20 méteres távolságról, mintha 100 méterről elejtettem volna a süldőt és a dörrenéssel megzavartam volna ennek az idilli hajnalnak a csendes békességét!
