Két kapitális vadkanagyarpár fekszik előttünk az asztalon. „Böcsületes darabok.”
Ha a derék sertevad elejtője, néhai idősebb Ács István köztünk lenne, nyilván azt mondaná: „böcsületes darabok”. De nem jól mondom, mert velünk van, hisz a trófea elválaszthatatlan a tulajdonosától. Érezni is lehet ezt az otthonában, az asztalánál ülve, a felesége, Olga asszony és fia, István társaságában.
Idősebb Ács István vájár volt, majd fúrómester. Gyakran megesett, hogy az éjjeli műszak után, a bányából kiszállva, még kiült a vad járta, vadkáros mezőgazdasági kultúrák mellé. Május van, kalászol a búza. Mint akkor, 1996. május 28-án, amikor az általunk gusztált trófea hajdani viselője, az egyik nagy kan terítékre került.
Ifjabb Ács István azt mondja, olyan szél volt, hogy „rá lehetett feküdni”. A búzatábla Szászvár és Vékény között feküdt, több les által körülállva. Az esti szürkületben az egyik lesre felkapaszkodva pillantotta meg édesapja a kant. A FÉG puska, amellyel akkor vadászott, most unokája, Ács András tulajdonában van. Az impozáns trófea – nagyagyarainak hossza 24,8, illetve 24,5 centiméter – összesített pontszáma 121,5 lett.
A másik agyarpár, amelyet leemeltünk a falról, és most kedvtelve nézegetünk, 24,2, illetve 24,4 centiméteres. „Ismerős” kan volt, ámbár sokáig senki sem látta. A nyomai árulták el, illetve bizonyították létét – meséli István, aki gyerekként édesapja „utánfutója”, majd felnőttként a vadásztársa volt. A bányászember számára büntetésszámba ment az egy helyben való ülés, a semmittevés. Ennek okán a vadászatok alkalmával gyakran keresték, követték a vadat. A nyomkövetés, a disznók nappali tartózkodási helyének felkutatása, az esti és hajnali cserkészés már-már személyes kapcsolatot hozott létre a vad és vadász között.
Idősebb Ács István 153 vaddisznót ejtett el. Közülük kilencnek húsz centinél nagyobb volt az agyara. Az első vaddisznóját, mely egy göbe süldő volt, 1969 telén, az utolsót 2013. július 19-én lőtte. Az általa terítékre hozott századik disznó majdnem teljesen fehér volt, olvasható ki mindez egy nagyméretű füzetből, melyet Olga asszony egy pillanat alatt előkerít, és amely bányaüzemi munkanapló pontosságával rögzíti a tényeket.
Úgy ülünk és beszélgetünk az asztal körül, mintha Pista bácsit várnánk, aki már kiszállt a bányából, és bármelyik pillanatban hazaérkezhet. De már nincs bánya, és Pista bácsi sem nyithatja ránk az ajtót. 2015. február 3-án, a 70. születésnapjára készülve, úgy hunyt el váratlanul, mintha egy gyertya lángját fújták volna el.
Ifjabb Ács István már nem azon a területen vadászik, ahol édesapja vadászott, ahol ő is belenőtt a vadászatba – de ha vadat ejt el, a törettel minden alkalommal hazatér, hogy édesapja sírjára helyezze azt…
