Egy jól megfogalmazott vadásztörténetből, ahol az alanyt az állítmánnyal már szépen egyeztettük, és a határozószavakat a jelzőkkel együtt pontosan a helyére tettük, valami mindig kimarad.
Hiába dőlünk hátra elégedetten, amikor az utolsó mondat végére kitesszük a pontot, mindig ott motoszkál bennünk a történetnek az a része, amit elhallgattunk.
Mert vannak ilyen részek. Hajaj, de vannak ám!
A vadászatnak is megvannak azok az intim pillanatai, amelyeket csak szemlesütve, pironkodva, esetleg néhány pohár bor ösztökélése után, a gátlások terhe alól felszabadulva mesélünk el barátainknak.
Ez is egy ilyen történettöredék lesz…
***
Feleségemmel vendégségben voltunk. A helyi vadőr – civilben egyszerű jó barát – volt a házigazdánk, aki széles mosollyal terelgetett minket a teraszon megterített asztalkához.
– Gyertek, csak gyertek! – tüsténkedett mellettünk.
A hófehér terítőn nagy tányérnyi, porcukorral gazdagon megszórt rétes kínálgatta magát.
– Nejem sütötte – mutatott az asztalra, aztán előzékenyen kinyitotta a teraszajtót, mert egy hatalmas tálcán gőzölgő kávéscsészéket, kistányérokat, üdítősüvegeket egyensúlyozva, megérkezett a nej is.
A lányok csivitelve kisétáltak a kertbe, mi pedig megterveztük a délutánt.
– A búza mellett van egy jókora magasles. Kényelmesen elfértek rajta mind a ketten – mondta a barátom –, de ne nagyon mocorogjatok, mert a bak szinte a hátatok mögül, a kiserdőből jöhet. Napközben az árnyékban pihen, de alkonyattal kivált a búza melletti lucernára...
Egy kis kajla agancsú őz lakott a környéken. Az egyik agancsszára normálisan fejlődött, már ha normálisnak mondhatók az ujjnyi ágacskák, de az ágatlan jobb szár előremutatott, és egy mesebeli unikornis kinézetét kölcsönözte a viselőjének.
– Nem nagy bak, de szépen gyöngyözött és különleges – fokozta tovább a várakozás izgalmát a vadőr cimbora, s én gyorsan betömtem még két szelet rétest a kávé után, hogy mihamarabb indulhassunk.
***
A tavasz korán jött, és Szent György hava már kifejezetten kora nyári hangulattal búcsúzott.
Nagyon kedélyes április végi délután volt. Harsogó zöld búzatáblák közt sétáltunk, és csendben beszélgettünk, miközben vidáman rúgtuk a port.
Jól éreztük magunkat.
Születésem közelgő napjára a családi kassza egy kisebb összeget utalt ki számomra, amit én örömmel nyugtáztam, s nem gondoltam bele, hogy az önzetlen ajándékozás mögöttes szándékokat takarhat.
Nekem már a különleges fejéket viselő kis bak járt a fejemben, de mint kiderült, feleségem gondolatai teljesen máshol kalandoztak.
– A gerincre vigyázz, mert azt egyben akarom majd megsütni!...
– Rendben, majd lentebb célzok…
– A lapockákra is ügyelj, mert a combok mellett azok is kellenek a pörköltbe! Hétvégén jön a család – már elővettem a nagyobbik bográcsot...
Gondolatban megvakartam a fejemet, és azon gondolkodtam, hogy melyikünk találta ki ezt a közös vadászatot…
– Ügyelek! – ígértem. – Majd középre célzok...
– De nehogy hátracsússzon a lövés, mert akkor meg szétmegy a máj! Estére elkészíthetnéd nekem sok hagymával, resztelve!
Már nem is válaszoltam, csak felnéztem az égre. Ennyire kifinomult konyhai anatómiatudással felvértezett háziasszonnyal úgysem lehet vitatkozni, bár nem kérdéses, hogy még az ő kedvéért sem fojthatom meg azt a szegény őzet…
Lám-lám, mi lett az én születésnapi bakvadászatomból!
Közben odaértünk a magasleshez, de még nem ülhettünk fel, mert…
– Hol lehet itt pisilni? – kérdezte súgva a feleségem, és zavartan toporgott az út szélén.
Nagyvonalúan széttártam a karomat, és körbemutattam.
– Válogass, szívem! Csak rajta, nyugodtan...
Nejem szemérmesen betipegett egy hatalmas bodzabokor mögé, hogy néhány pillanatra eltűnjön a kíváncsi szemek elől – ki a fene járna erre? –, de egy perccel később már a létrán mászott felfelé, hogy aztán kényelmesen elhelyezkedjék az ülésdeszkán.
Utánaindultam, de mire felérhettem volna…
– Az ott a mi bakunk? – ugrott fel alkalmi vadásztársam, és én bánatosan néztem, ahogy a kis bak visszavágtatott az erdőbe.
Álltam a létrán, s éreztem, amint hűvös szellő simítja végig a homlokomat. Talán előjele egy korai gutaütésnek?
– Ő volt az. VOLT!... – hangsúlyoztam ki a múlt időt még egyszer erősen, és közben azon töprengtem, hogy a pisilést miért kellett suttogva, az őz érkezését pedig visítva bejelenteni.
Mindenesetre kibújtam a hátizsákból, megtöltöttem a puskát és a messzelátót a szememhez emelve, körülnéztem a határban. Néhány fácán, egy nyúl... s mögöttünk, a fák között, kitartóan riasztott a megzavart őz.
Ezért a bakocskáért jöttünk, s most ettől búcsúztunk.
Ott futott már valahol az erdőben, s vitte az őzpörköltet és a resztelt májat, a fokhagymával tűzdelt, füstölt szalonnás őzgerinccel együtt. Persze érthetően ragaszkodott mindegyikhez, s én már hiába szívtam a fogamat, ez a lehetőség bizony – a születésnapi kajla agancsszárakkal együtt – elszaladt.
– Talán leülhetnél, kedvesem! – tanácsoltam nőmnek, aki érezve az elmulasztott lehetőség súlyát, szófogadóan – és kivételesen szótlanul – végre leült.
A messzelátó hidegen osztályozta a rideg valóságot. Még mindig csak fácánok, nyulak – őz sajnos sehol…
A magasles megmoccant – nőm arrébb csúszott az ülésdeszkán. Aztán vissza...
Először nem is foglalkoztam vele, de amikor már harmadjára reccsent meg alattunk az ülés, kérdően ránéztem. Arcán valami „monalizás” félmosoly játszott, mintha nem tudná eldönteni, hogy nevessen-e vagy fintorogjon.
– A bokor mögött beleguggoltam egy csalánba – súgta oda bizalmasan.
Először nem is értettem.
– Mi van?
– Viszket!... – és a fenekét megint hozzádörzsölte az ülésdeszkához.
Szigorúra hangoltam a vonásaimat – válóok lesz, ha nevetek! –, s elfordultam, hogy távcsövemmel újra és újra megnézzek valamit. Mindegy, hogy mit…
Persze a vállam azért rázkódott az elfojtott röhögéstől.
A les diszkrét pattogások közt ringatózott alattunk, s én a távcsövet szorongatva azon gondolkodtam közben, hogy érdemes-e még maradni egy-két órácskát…
– Az idő már kifejezetten délutáni, a nap is lemegy hamarosan, a bak meg úgysem jön vissza – töprengtem.
Feleségem belekönyökölt az oldalamba.
– Na? – néztem rá kérdően, felkészülve a további női bajokra.
– Disznók! – intett a fejével, s ahogy óvatosan hátradőlt, már én is láttam az úton poroszkáló kis süldőket.
Hármasban igyekeztek a vetésbe; koca nem ügyelt rájuk, és mire a búza mellé értek, már kezemben volt a puska.
Lövésemet követően az utolsó csak elnyaklott a búza szélén, társai berohantak az erdőbe, és futásuk zaja hamarosan elhalt a fák között.
Lekászálódtunk a lesről, hogy birtokba vegyük a vadat.
Feleségem örömmel csacsogott. Véget ért a kényszerű csend, lehetett végre beszélni, nevetgélni. Fogta a malacka lábát, és közben ellenőrizte, ahogy a májról óvatosan leválasztom az epehólyagot.
Boldog volt és elégedett. Eltolta ugyan a bakomat, de végül lövetett velem egy vaddisznót.
Vele örültem én is.
Jöhetnek a vendégek, hiszen megvan már a pörkölt, a tűzdelt gerinc és a resztelt máj. Aztán körülnéztem.
Talán meglesz az a szülinapi kajla agancs is valahol…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. áprilisi számában.