A Középrigóci szálkásszőrű és simaszőrű tacskókennel nem csak hazánkban, hanem nemzetközi szinten is elismert, a kennel az évek során sok vadászt juttatott szép küllemű és jól dolgozó ebekhez.
2019-ben a Hubertusz Kereszt arany fokozatát vehette át, a sokéves eredményes tenyésztői munka elismeréseként pedig a MEOE a közelmúltban Aranykoszorús Mestertenyésztői címet adományozott a kennel tulajdonosának, Utasi Miklósnak.
„Mindig is kötődtem a kutyákhoz, általános iskolás voltam, mikor nagybátyámtól kaptam egy simaszőrű tacskót. Az első törzskönyves kutyámat – szintén egy simaszőrű tacskót – 1985-ben vásároltam meg Fekete Vera kenneléből (ekkor lettem MEOE tag is), majd 1994-ben a Szentlőrinci Rókarém kennelből vittünk két szálkásszőrű tacskót. A nejemnek nagyon megtetszettek, tulajdonképpen így indult a szálkásszőrű tenyészetem.1987-ben kezdtem el a tenyésztést Középrigóci kennel néven és még ez év decemberében megérkezett Oliver H.vom Luftloss (szálkásszőrű kan, tenyésztője: Renata Lang). 3 hetesen választottam ki Ausztriában, vele a kiállításokon és munkavizsgákon elérhető minden címet és eredményt begyűjtöttük, emellett a vadászatokon is sok szép közös élményt szereztünk” – mesél a kezdetekről a tenyésztő. Utasi Miklós az évek során tacskó és terrier munkakutya teljesítménybírói vizsgát tett és több nemzetközi versenyen vett részt bíróként. A szakember a mai napig vallja, hogy tenyészteni csak a kiváló küllemű, kimagasló munkájú és jó vadászkutyákat kell.
„Tenyésztőként azt mondom, hogy a kutyának szépnek és jónak is kell lennie, olyan, hogy munkavonal és kiállítási vonal nincs, az FCI szabályzata nem választja szét őket, csak egyfajta tacskó van. Jó példa erre az 5 éves, nemzetközi Szépség Champion, Munka Champion és kétszeres nemzetközi munka győztes Középrigóci Bori.
Ez tehát a kennel sikerének titka. „A jó küllemű kutyákat hosszú évek óta arra szelektálom, amire kell. Vadászként mit várunk el egy szálkásszőrű tacskótól? Legyen motivált, akarjon dolgozni. Mikor a fiatal tacskót elengedem a vaddisznóskertben és ösztönösen nyomhangot ad, az az igazi siker! Ezt nem lehet tanítani, ez a genetika, a sokéves tenyésztői munka eredménye!” – magyarázza a szakember.
Nem véletlen, hogy az ország minden tájáról, de még a határon túlról is érkeznek a gazdajelöltek, pedig nem keveset kell várni egy-egy kölyökre. „Nálam évente-kétévente van egy-egy alom, így van, aki már 3 éve vár egy kiskutyára”.
A tenyésztő nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a kutyák aktívan dolgozó vadászokhoz kerüljenek, hogy fajtájuknak megfelelő módon dolgozhassanak. „Amennyire lehetőség van rá, tartom a kapcsolatot azokkal, akik tőlem vittek kutyát. Volt, hogy azzal kerestek meg szeptemberben, hogy váratlanul elpusztult a vadásztársaság vérebe és sürgően szükségük lenne egy már bevadászott ebre. Megköttetett az üzlet és két hét múlva hívtak, hogy Miklós, köszönjük a kutyát, már két bikát megtalált. Ez az igazi sikerélmény! A szálkásszőrű tacskó ugyanis utánkeresésben is kiválóan megállja a helyét, csak tudni kell, hol a határ” – teszi hozzá Utasi Miklós. Régen sokat kotorékozott az ebekkel, míg ma már inkább hajtásokra jár velük, de rendszeresen részt vesznek vizsgákon, versenyeken is, ahol a vadászemberek a saját szemükkel győződhetnek meg a kutyák képességeiről.
A kennelből kikerülő kölykök jó alapokkal rendelkeznek, de ez kevés ahhoz, hogy sikeres vadászéveket tudhassanak maguk mögött. Nagyon fontos a korai szocializáció. „Én egészen kiskortól viszem magammal a kutyáimat és a lehető legtöbb időt igyekszem velük tölteni. Ez a hozzáállás ma sajnos kiveszőfélben van. Nagy baj, hogy a hivatásos vadászok többsége egyáltalán nem akar kutyát tartani” – mondja a szakember. „Mostanság az alföldi apróvadas területen, jó, ha van 1-2 kutya! Horvátországban például ez elképzelhetetlen, ott nincs vadászat kutyák nélkül, de nem is szükséges ilyen messzire menni. Régen a mi társaságunknál is majdnem minden hivatásos vadásznak volt vérebe, most egyiknek sincs. Szomorú tendencia ez! Nem értem a hivatásos vadászokat, hiszen a vadászathoz elengedhetetlen társ a kutya, véleményem szerint a hivatásos vadásznak illő volna a területéhez megfelelő kutyát tartania. Sajnos azonban a vadászok nem akarnak annyi időt és energiát fordítani a kutyázásba, mint amennyit a helyzet megkíván. Szemléletváltásra volna szükség, mert hiába tenyésztünk mi jó kutyákat, ha idővel eltűnnek azok a vadászemberek, akik értenek a kutyához, tudnak vele bánni, és hajlandóak időt és energiát beletenni a képzésükbe. A szemléletváltás mellett pedig következetesen be kellene tartatni a törvényt, azaz a vadászatra jogosultaknak ragaszkodni kellene ahhoz, hogy a vadászatokon csak vadászati alkalmassági vizsgával rendelkező kutya vehessen részt” – mutat rá a tenyésztő.
A másik probléma, hogy a ma embere – idő híján – mindent azonnal akar. Sokan kész kutyát akarnak, de tudni kell, az a kutya sosem lesz olyan, mintha ők maguk képezték volna ki! „Azt javaslom, kérjenek hozzá segítséget a szakemberektől, de ne adják ki a kutyát a kezükből a képzés idejére, azt velük együtt csinálják végig! Másként nem lesz igazi vadásztársuk a kutya és a kudarc elveszi a kedvüket a kutyázástól. Amibe nem tettünk időt, energiát, attól ne várjunk sikert! Így van ez az élet egyéb területein is, ez alól a kutyázás sem kivétel”.
Korunk betegsége az is, hogy mindent kontrollálni akarunk. „Látok olyat, hogy a vércsapán a vezető rángatja a kutyát, tereli más irányba, mint amerre az menne. Ilyenkor azt szoktam mondani: tanulj meg bízni a kutyádban! Hogy ez mennyire fontos, arra számos példát tudok mondani a saját tapasztalataimból. Például, sok évvel ezelőtt történt, hogy egy sebzett vaddisznót kerestünk, egy idő után a kutya megállt egy helyen, tanácstalanok voltunk, kezdtük hát elölről a munkát, az eb újra megállt ugyanott, ahol előtte. Időközben kiderült, hogy a vadat már meglovasították, mire mi a nyomába eredtünk. Nagy tanulság volt ez. Sose felejtsük tehát a csapán, a kutyának mindig igaza van!”
Arra a kérdésre, hogy mit jelent a közelmúltban kapott elismerés, Utasi Miklós így válaszol: „Mérföldkő ez a tenyészet életében, nagyon jól esik az elismerés, de sohasem az motivált. Mindig is a kutyák szeretete vezérelt, az vitt előre, sosem a tenyésztői babérok, azok jöttek, azokat adta az élet.
A további tervekkel kapcsolatban pedig elmondja, hogy jelenleg 9 kutyája van, abból három 10 év feletti. „A fedezőkanok – Középrigóci Ekko, Középrigóci Alfa, Középrigóci Vahur –, jelenleg is a tenyésztőtársak rendelkezésére állnak, de tenyésztői szinten további ambícióim nincsenek. 67 éves vagyok, még eljárok versenyekre, hajtásokra, de már azon gondolkodom, hagyjak e még kölyköt. Az nem kérdés, hogy én szeretnék, de jó lesz e neki, tudok e még vele úgy és annyit dolgozni, amennyit igényelne. Szívem mélyén tudom a választ és amíg mozogni tudok, addig én kutyázni fogok”.
