János, az uradalmi erdőkerülő mindent a nagyapjától tanult. Korán, még tipegő kisgyermekként elvesztette apját, akit egy megvadult bika taposott halálra…
Anyjával együtt visszakerült a grófi birtok akkori fővadőréhez, Mihályhoz, aki a kastélyhoz közel, a cselédházak feletti tisztáson meghúzódó kis kunyhóban lakott, de hivatásához méltóan vajmi keveset tartózkodott benne. Amikor leánya és unokája beköltözött a takaros kis házba, kissé megszínesedett az élet körülötte, és a nyakába kapott egy folyton útban lévő, örökké kíváncsi kisfiút, aki miatt az ebéd utáni csendes szunyókálásról is le kellett mondania. Mihály egyáltalán nem bánta, öreg napjai legalább nem teltek oly egyhangúan, és azt gondolta, hogy ha eljön az idő, talán a hivatalát is átadhatja majd valakinek. Ehhez méltóan okította az élet dolgaira a kisgyermeket.
A fiú jó tanítvány volt, minden érdekelte. Amikor már ina jól bírta nagyapja hosszú lépteit, gyakran elkísérte őt az erdőbe, ahol az öreg, eleget téve hivatalának, ellenőrizte a favágókat, végigjárta a vetéseket, vagy vadnyomokat vizsgálódott, hogy amikor visszatértek félnapos útjukról, mindezekről jelentést tegyen a grófi birtok intézőjének. Vadászatkor is korán odakerült Mihály mellé, csendes estéket, harmatos hajnalokat ücsörögtek végig a magaslesek óvásában, vagy éppen az erdő szélén lestek vaddisznóra, szarvasbikára. Amikor az öreg egy tücsökciripeléstől zajos, forró nyári éjszakán elejtette maga sem számolta, hányadik vadkanját, akkor a fiú végleg az eszébe véste, hogy az állatokat szeretni, tisztelni, óvni kell. Megtanulta, hogy akinek nem szorul el a torka, látva egy ilyen pompás vad haláltusáját, akiben nem merül fel kétség a felől, hogy helyesen tette-e, amit tett, az puskát soha ne vegyen a kezébe. Jól az eszébe véste azt is, hogy az emberek csak vendégek az erdőn, az a vad lakhelye, és aki vendégségben ember maradni nem tud, az soha a lábát ilyen szent helyre ne tehesse! Ott állt a nagy agyaras mellett, és amikor nagyapja tölgyfaág sebtakarót helyezett annak oldalára, lekuporodott melléje, s csendesen figyelte, ahogy az öreg erdőkerülő meghatottan előkészíti a vaddisznót a végső búcsúztatásra.
Ettől kezdve csak a vadászatnak élt. Kapkodva ette a vacsorát, ha nagyapja indult, vette a tarisznyát, s cipelte, pedig majd beleszakadt. A puskát is nagy néha a nyakába kaphatta – persze töltetlenül –, akkor igazán vadásznak hitte magát. Volt valami, amit azonban nem vehetett kézbe, csak igen ritka alkalmakkor. A messzelátót. Ezt Mihály mindig a nyakában hordta, idegennek még kérésre sem adta át. Nem is volt ilyen csuda szerszáma a környéken senkinek. Csupa vörösréz háza fényesen csillogott, s ha János néha belepillanthatott, akkor a távoli fák, a réten átfutó vadmalacok vagy a gyenge búzavetésben szelíden csipegető őzek mesés közelségben látszottak. Éjszaka is nagy szolgálatot tett a ritkán látott szerszám, hiszen a bokroknak, fűcsomóknak hitt fekete foltok bámulatos gyakorisággal nyúllá, disznóvá, szarvassá változtak, ha ezzel szemlélte őket. A messzelátó ajándék volt, egy német külhoni gróf hálájának bizonyítéka, akit egy sebzett vadkan a lábán felhasított, de azt az öreg vadőr egyetlen lövéssel terítette le fölüle. Pénzeserszényt akart adni, de Mihály arra rá sem nézett, ám amikor a messzelátót akasztotta le a nyakából, akkor azt szerény vállvonogatással, ámde csillogó szemmel vette magához. Azóta csak alváskor akasztotta a fogasra, másként mindig magánál hordta.
Jánostól senki sem kérdezte, hogy akar-e más lenni, mint erdőkerülő, és neki meg sem fordult a fejében, hogy más legyen. Húszéves korára már saját kerülete volt, nagyapja felügyelete alá tartozott. És vadászott, amikor csak hivatala megkövetelte vagy ideje engedte. A gróf, látva a tehetséges ifjút, vadászvendégek mellé is kirendelte, ő pedig nem okozott csalódást senkinek. Biztos szemmel bírálta el a nemes vadat, s adott engedélyt annak elejtésére, ismerte az öreg remetekanok csapáját, és a legmostohább időben is tudta, hol kell lesben állni, hogy puska elé kerüljenek. Ahogy idősödött, s mind többet tapasztalt, úgy vette át a terheket fáradó nagyapjától. És amikor egy nap az erdei úton gyalogolva utolérte az intéző vágtázó lovas kocsija, elszorult torokkal kapaszkodott fel a bakra, hogy hazasiessen. A kunyhóban csend fogadta, anyja könnyes szemmel intett a belső szoba felé. Mihály ott feküdt békésen, a vetett ágyban. Nem mozgott, csak a keze rezdült meg nagy néha, de amikor János az ágya mellett álló kisszékre kuporodott, odanézett és mosolygott. Szavakra már nem futotta erejéből, de a keze becsúszott a dunyha alá, lassan kihúzta onnan a vörösréz messzelátót, és azt unokája tenyerébe tette. A fiú az elrévedő öreg, ráncokkal övezett szempárban viszontlátta a sok közös emléket, szeretetet, törődést és gondoskodást, amit az öreg erdőkerülőtől kapott. Még akkor is szorította a messzelátót, amikor anyja bejött a szobába, és lezárta az öreg fénytelenné fáradt két szemét…
Átvette nagyapja hivatalát és a rengeteg munkát, ami vele járt. Az addig oly szabad, gondtalan élet egyszerre tele lett intéznivalóval, minden a nyakába szakadt. Ő azonban örömmel kelt fel minden hajnalban, boldogan vette fel tölgyfaágakkal díszített ruháját, hogy a kelő nap már az erdőben érje, s mire a reggeli harmat felszárad, újra az uradalmi tanyán legyen. Napközben végigjárta a favágókat, lecsapázta a nyomokat, ha kellett, az etetők felől intézkedett, tette, amit szeretett nagyapjától tanult. És amikor az öreg oly gyakran az eszébe jutott, végigsimított a nyakában lógó vörösréz messzelátón…
Egy este a szokásos parancsra ment az uradalmi irodába. Az intéző magából kikelve szitkozódott a horgas-völgyi búzavetésben felfedezett károk miatt, amit a vaddisznók okoztak. A lelkére kötötte, hogy addig kell oda lesre járni, amíg a népes sertevad onnan el nem riad. Hazafelé ballagva, eszébe jutottak a nagyapai intelmek és tapasztalások. A tisztás szélén egy öreg tölgynek támaszkodva bámulta sokáig az elsiető napot, és csak akkor ballagott haza, amikor a sötétség már eltakarta az eget, s fekete lepellel borította be a világot.
Már magasan járt a későn kelő hold, amikor útnak indult. Ahogy a hegynek felfelé igyekezett, harmatos fűszálak hajlottak el a lába alatt csendesen, hogy aztán sokáig fel se egyenesedjenek. Fent, a hegytetőről letekintett a tó völgyébe, hol a hajnali párafelhők a holdfény által oly szépnek mutatott tájat gondosan eltakarták érdeklődő szeme elől. Kutakodva vizsgálta az égboltot, ahol kósza, de sötét felhők úsztak egyenesen a fogyó hold felé. A horgas-völgyi búzatábla élesen világított a hajnali fényben, annak szélére igyekezett – oda, ahol a termőföld öble az erdő közé nyúlt szelíden. Leült, hallgatózott, várt valami ismerős, tapasztalt fülének biztató zörgést.
Közben az öreg Mihály jutott eszébe, vele a sok közös emlék. A nyakához nyúlt, hogy a messzelátót megérintse, de a megszokott mozdulat félbeszakadt. Az öreg szerszám nem volt a helyén… Kapkodva kereste könnyű nyári kabátja alatt, a hátizsákjában szintúgy, de nem találta. A féltve őrzött, oly sok emlékkel teli kedves tárgy a kunyhóban maradt… Talán fertályóra sem telt el, s még abban a zaklatott lelkiállapotában hallotta meg, hogy valami erős vad az erdő elszáradt ágait töri. Egyenest a vetésnek tartott, a fák árnyékában megállt hallgatózni, majd megmutatta hatalmas, fekete testét a holdfénynek, amikor a kis tisztáson át, lassan a búzába sétált. Háta kisötétlett a még alacsony gabonából, de mire János igazán szemügyre vehette volna, a sötét felhők egyike hosszú időre eltakarta a hold ezüstfényét. A nagy kannak gondolta, amelynek a csapáját oly régóta ismerte. Újra a messzelátóért kapott, de megint nem találta a helyén… A vaddisznó elindult kifelé a búzaföld végtelenébe, egyre csak távolodott, János pedig kapkodva célzott a térdéről, és lőtt. A nagy disznó tűzben esett, hangot sem hallatott. Annyi vadászév után is remegő térddel, de óvatosan közelített hozzá. A felhő közben elsietett, és az elnyugodott vad csendesen fekvő fekete halma az éjjeli világosságban tisztán látszott letaposott gabonaravatalán. S amikor megállott mellette, és már emelte kalapját, akkor futott szét visítva a nyolc csíkos vadmalac, akik anyjukat kísérték éjjeli útjára…
János soha többé nem emelte puskáját nemes vadra. Miután nyugdíjba ment, s öreg napjait az erdőszéli kunyhóban tengette, már fegyvert sem tartott. Csak a szép vörösréz messzelátót hordta magánál, azzal szemlélődött naphosszat az erdőn s a réteken. Amikor földi ideje lejárt, tölgyfaággal díszített ravatalán, zöld ruhájának zsebébe is azt csúsztatták az imádságoskönyv helyére.
(Megjelent a szerző „Ahol a vaddisznó jár...” című kötetében)