Részlet Kittenberger Kálmán második kötetéből.
Ebben az évben, 1903 januárjában tettem először a lábamat Afrika földjére. Még akkor is, az erősen változó Afrikában, fel-feltalálta az ember a „sötét földrészt”. Még sok volt a „fehér folt”, sok volt a még nem kormányzott terület, és előfordult ott a rabszolga-kereskedéstől a varázslók vérlázas szertartásáig minden borzalom, ami Afrika belsejét „sötét földrésszé” tette.
Akkor még a nagy bara-barák is csak jól kitaposott gyalogösvények voltak, és csak a bómák, a hatósági székhelyek közelében szélesedtek ki némileg; mert akkor még egyedüli teherhordó alkalmatosság a „pagazi”, a teherhordozó volt, és akkor még nem lehetett másképp, mint szafarival utazni. A pagazik meg mindig libasorban haladtak, és azért változott idővel az eredetileg széles bara-bara is gyalogösvénnyé. A cecelégy miatt teherhordó állatokat a legtöbb helyen nem lehetett alkalmazni, és így csak bizonyos ponto-kon kísérleteztek szamár- és ökrös fogatokkal.
Milyen óriási feltűnést keltett a Kilimandzsáró tövében, amikor az 1904. év őszén az angol uralomba beletörődni nem akaró dél-afrikai búrok egy kis, nyugtalan vérű töredéke a jellegzetes dél-afrikai nagy szekerekkel a partoktól a Kilimandzsáróig, majd a Meru-hegység lábáig hatolt el, hogy ott magának új otthont alapítson. Igaz, hogy nem tizenhat pár „sózott” ökör („sózott”-nak nevezték a dél-afrikaiak azt az állatot, amely a parti lázat már kiállotta), hanem a hatóság által kirendelt bennszülöttek százai vontatták, tolták előre a leg-többjét.
A szolgálatomban lévő feketék közül egy még részt vett H. M. Stanley expedíciójában, többen gróf Teleki Sámuel expedíciójában szolgáltak, és még többen az arab rabszolga-kereskedőknél. Ezek mind partvidékiek, illetőleg ott mohamedánokká vált manyemák voltak, akik magukat büszkén „wagwánák”-nak (szabadok) mondták, pedig legtöbbjük régebben rabszolga volt. Egy részük még akkor is hűségesen beszolgáltatta arab gazdájának – akit „babajangu”-nak, „apám”-nak titulált – bérének a felét.
A „msenzi”, a „bushnigger”, mint ahogy ezek a mohamedánná „felvilágosodott” feketék a partoktól befelé eső területek nem mohamedán bennszülötteit megvetőleg nevezték, még sok helyen teljesen érintetlenül megőrizhették törzsük ősi szokásait. Bár a missziók és az egyre nagyobb számmal létesülő ültetvények kapcsán a kultúra már mérföldes csizmákkal haladt, a Kilimandzsárónál is még minden vadászatra induló fekete tegezében hordta a legősibb tűzcsináló készséget, egy laposra faragott puhafadarabot, melybe már egy csomó szenes peremű lyuk volt belefúrva, és egy keményfapálcikát, mellyel – két tenyere közé fogva – tüzet pergetett – és nem dörzsölt! – a lapos fadarabból. Nehéz, óriási gyakorlatot igénylő művelet ez, melyet sokszor megpróbáltam, de sohasem sikerült vele eredményt elérnem. Különben így járt minden európai ennél a kísérletezésnél.
A tűzcsinálásának ezt a módját már nem ismerik, nem is akarnak emlékezni rá a „kultúrától” érintett népek, és mostanában csak a Ruwenzoritól nyugatra, a félig törpe mbaambáknál láttam a tűzpergetést újra...