Két olyan időszak van a vadászati évben, amikor legfőképp a megfigyelésről szól az erdőjárás.
Az egyik az augusztus, amikor a nagyvadas, gímszarvassal gazdálkodó területeken megkezdődik az agancsárok „feltérképezése”. A másik, ami aktuálisabb és többeket érint, az a március.
Böjtmás havában a puskák több időt töltenek a műhelyasztalon és a szekrényben, mint a területen – legalábbis ami egy átlagos vadászt illet. Most kezdődik ugyanis a „nagy újjászületés” a természetben, jön az utódnevelés és ekkor a vadgazda többet ad, mint amennyit elvesz. Új lesek ácsoltatnak, új etetők készülnek, a fagy megszűntével új kutak fúrattatnak. Ekkor van itt az ideje venni egy nagy levegőt és szétnézni, mivel is fog a következő évben gazdálkodni a vadászatra jogosult.
Az őzbak idénye már a nyakunkon, van, ahol egyes bakok már elkezdték letisztítani az agancsukat, szépen lassan beállnak a területeikre, így megnézhetjük, hogy mit hozott, vagy épp mit vitt el a tél, mivel számolhatunk az április 15-tel kezdődően. Ez talán a legégetőbb feladat ott, ahol az őzbak vadászata a fő bevételi forrás, ugyanis a környező országokhoz képest nálunk kezdődik leghamarabb a vadászati idénye, másutt jellemzően ez csak május elsejével nyílik meg. Érdemes megjegyezni, hogy itthon is vannak olyan területek, ahol májusig nem engednek puskát emelni hazánk legkisebb termetű nagyvadjára. Ez jobbára azért történik, hogy ne zavarják az épp földön fészkelő madarakat, vagy több kíméleti időt akarnak adni a februári hajrá után, esetleg a fakó, itt-ott háncsos agancsok helyett már szépen tisztítottakat akarnak terítékre hozatni. Persze nemcsak a gazdasági kényszer hajt ilyenkor, hanem az egyre dúsabbá váló, a vadászatot kis híján ellehetetlenítő vegetáció is, tehát ha tudni akarjuk milyen bakjaink vannak a területen, arra most kínálkozik a legjobb lehetőség.
De a bakok mellett – jobbára ugyanezen a területeken – a zimankót és puskázást is túlélő apróvadat is számba vehetjük. Most van egy rövidke kis időnk, alig egy-másfél hónap, amíg a növényzet nem takar el mindent a szemünk elől és elvégezhetjük a legpontosabb becslés helyett az indikátor monitoringot. Erről még februárban beszélt a Vadgazdálkodás aktuális kérdései című konferencián Dr. Csépány Péter, a Pilisi Parkerdő Zrt. vezérigazgató-helyettese. Az indikátorok megfigyelése egy közvetett módszer arra, hogy megbecsüljük miből, mennyi is van a területen. A vadhatást figyeljük a nyomok számlálása helyett. Ilyenek lehetnek például a rágáskár, vagy a tavaszi rügyek, új hajtások kvadrátalapú felmérése.
Itt van tehát a március, eljött az idő felmérni a területen, hogy „miből is élünk”.