Éppen most kelt fel a nap. A nagy „narancstányér” csak átsejlik az alig kizöldült fák koronáján, fényével megfestve a szemközti hegyoldalt. Egy völgyben állok, rekettyebokrok mellett.
Előttem párába burkolódzó rét sejlik, sokat sajnos nem látok belőle. Bosszankodom, hiszen ezen kellene meglátnom a kiszemelt bakomat, amint a friss hajtásokat csipegeti. Vagyis ez lenne a tervem.
Sajnos az ember tervei nem mindig sikerülnek. Ugyan nem lennék meglepődve, ha ma sem látnám a keresett bakot, de azért örülnék neki. Ma van egy jó barátom születésnapja, holnaptól lehet őzbakra vadászni. Magam részéről annyira nem rajongok eme kopott csuhás daliák tavaszi vadászatáért, de egy vadászembernek kiváló születésnapi ajándék egy őzbak elejtésének lehetősége.
Gondolataim „cserkészösvényén” továbbhaladva, ismét az itt tanyázó bak képe jut eszembe. Hat évvel ezelőtt láttam először, ugyanitt. Akkor is már 5-6 évesre becsültem a korát, mostanra rendesen megvénült. Azóta talán ha 5-6 alkalommal láttam – lehet, így is sokat mondok. Minden évben csak annyira, hogy tovább birizgálja a fantáziámat. Tavaly egy villanásra mutatta meg magát, szintén ezen a réten. Jellegzetes, szűk állású agancsáról azonnal felismertem, viszont az ágait már „elspórolta”. Próbáltuk meglőni már májusban, az első kaszáláskor, majd üzekedéskor, szeptemberben, esőben, viharban, napsütésben, szóval elég sok próbálkozáson túl vagyunk, de mindig a „Szűk” volt az ügyesebb. Egyedül az idény kezdetének első napjaiban nem kerestük még „egymást”.
Olyannyira elmerültem gondolataimban, hogy észre se vettem, egy suta jelent meg az erdő szélén. Sokáig figyelgetett, majd elkezdte csipegetni a tölgyek alatt előbújt friss hajtásokat. Kisvártatva egy másik őz teste jelent meg a fák között. Hátha ő lenne az! Majd kifacsartam a távcsövem, csakhogy megláthassam, mi van a fején. Amint kilépett a takarásból, egy tavalyi bakgida képe jelent meg előttem. Talán a „Szűk” fia... Sokáig morfondíroztam e gondolaton, hogy vajon az előttem legelésző őzek milyen rokonsági kapcsolatban állhatnak az én matuzsálemi korú bakommal.
Elmúlt a hajnal, a nap már a hegy felett jár. Az előttem legelésző két őz is visszaváltott már az erdőbe. A rét ura, szokásához híven, ma sem mutatta meg magát. Viszont én mégis jó kedvvel indultam visszafelé. A „Szűk” ugyan ismét kifogott rajtam, de szép volt a hajnal. Mindig jó látni, megélni a napfelkeltét, megfigyelni, ahogy a világosodással ébred az erdő. A hangok, illatok semmivel fel nem érő kavalkádja a lelki és szellemi kikapcsolódás és feltöltődés biztos helyszínévé alakította a piciny erdei rétet. Gondolataimban pedig már a két vadászt látom, aki holnap reggel ugyanennek a rekettyebokornak a tövén fogja várni a vénséges bakot...
