Augusztus vége van. Kedvenc magaslesemen ülök. Hallgatózom, „forgatom” a füleimet. Többen, több helyről is jelezték, hogy hangolnak a bikák, sőt komolynak mondható bőgést is hallottak már…
Tudom, de most gondolni se akarok rá! Sok a szarvas, nagy a vadkár. A kukorica ára az egekben, minden cső, melyet leharap a szarvas, egy szög az adott területet kezelő vadásztársaság koporsójába.
Sajátos érzések kötnek a szarvasokhoz. Mint ahogy másokat is. Széchenyi Zsigmond a magyar erdő első vadjának nevezte a gímszarvast. Bán István őseink csodaszarvas‒örökségének. Bársony István egyik legszebb novellájának címe és „hőse” a Koronás úr…
A gímbika esztétikája csak a fenséges jelzővel illethető. Testmérete, testrészeinek arányossága, szeme nagysága és fénye, öntudatos, sőt magasztos „arckifejezése” valóban királyi megjelenést biztosít számára. Sok élményt köszönhetek a szarvasoknak, és számos értékes ember megismerését. Ezek egyike Christian Oswald bajor vadász, aki ötven évig járta a világot, a gímszarvas alfajok szinte mindegyikének az élőhelyét felkeresve. A világon egyedülálló magán‒múzeumában össze is gyűjtötte mindezek agancsát. Jártam nála, ámulattal töltött el, amit láttam. „A Föld rőtvadjai” című könyve „A világ gímszarvasai” címmel magyar nyelven is megjelent. Sokat áldozott nemes szenvedélyére, és még többet harcolt a vadvédelemért és az etikus vadgazdálkodásért. 2006. szeptember 9‒én keltezett, hozzám írt levelében a 2005‒ben Bulgáriában elejtett – mint utóbb kiderült: fogságban tenyésztett, „manipulált” –, világrekord bika ürügyén azt hangsúlyozta, hogy az agancs‒ és génmanipulációk egyre nagyobb veszélyt jelentenek a szarvas populációkra nézve…
De most erre se akarok gondolni. Szeptember, szarvasbőgés. Nadler Herbert figyelmeztetése jár az eszembe, miszerint „…forog az idő kereke és ennek is letelik az ideje, miképpen az ember életében minden véget ér…”