Augusztus 24. Délután. Utolsó nap, utolsó kimenetel, este tizenegykor már indul a vonatom.
A zergémet már az első vadásznapon terítékre hoztam, azóta ez a negyedik kimenetel, amit mormota ügyben teszünk, és egyben az utolsó is. Láttunk már eddig is belőle jónéhányat, de zömében „anyacsaládot”, vagy magukban szédelgő „növendékeket”, aztán azokra valahogy nem fájt a fogam. Sőt, úgy az egész mormatavadászatnak inkább csak a miliője vonz, mintsem a kézbe fogott, terítékre hozott vad „bekebelezése”, inkább csak mint a legkisebb „hegyi vad”; a kecskevadászatok előszobájának a „küszöbe” szerepel a vágyaim között, hisz milyen már az a „hegyivadász”, aki már több zergét is lőtt, neadj’ Isten nagyobb kecskéket, juhokat, de mormotája nincsen…
Az utolsó kimenetel mindig tartogat magában valamit. Valami többet, mint egy szimpla ígéret… Egy utolsó esélyt, viszont magával hozza a szörnyű véget is. Valaminek a végét, egy olyan dolognak, aminek az elérkezésére oly sokat vártunk, oly sokat gondoltunk rá, tervezgettük, siettettük az időt, hogy csak jönne már el… Aztán amikor eljött, akkor legszívesebben megállítanánk az időt, de nem megy. Az idő kegyetlen; telik, halad! Épp olyan gyorsan – vagy lassan (attól függ, hogy „szenvedünk”, vagy „élvezünk valamit”), de halad. Ahogy eltelt a várakozás ideje az elmúlt napokban, hetekben, most ugyanúgy eltelt ez az itt töltött pár nap is, és eljött az utolsó kimenetel.
Fél hatkor indulunk; kicsit bíztam benne, hogy az eddig csak egyszer látott „hátsó” részek felé fordulunk, de nem. A megszokott úton megyünk felfelé, el az istállónál, fel az étterem felé, egészen pontosan azon les mögötti kis dombocskára, ahol első hajnalon ültem már kint mormotára, csak most így, hogy mögötte vagyok vagy ötven méterrel, így pontosan rálátok arra a kotorékra, aminél láttam reggel – vagyis inkább délelőtt – azt a növendéket, amit nem bántottam. Christian – a vendéglátóm – itt hagy, mondja, hogy ő felmegy a gerincre, aztán onnan figyeli a másik oldalt, szól hogyha lát valami érdemlegeset.
Szóval magam maradok. Vagyis dehogy magam… Már a harmadik adag turista lavírozik előttem jó száz méterrel (a kotorék felett hússzal) az úton. Vajon mit szólhatnak, amikor látnak itt ücsörögni a háromlábú mogyoróbotom mögött?! Hagyjuk is… Főleg azért, mert előbújt egy mormota a lyukból. Kereken száz méterre van, de akárhogy nézem; szerintem ugyanaz, mint a reggeli példány. Megint jön a dilemma… Lőjem, vagy ne? Tényleg süldelék? Vagy simán nem értek hozzá (miért is értenék?) és egy kifejlett példány? Neadj’ Isten egy kapitális hím? Így utolsó délután már bármit elhiszek…
De zörög a kavics, a mormota visszabújuk, és már gurul is felette három biciklis. Most, hogy lőjem így meg? Mikor bármikor ott teremhet mellette egy aranylelkű állatvédő turista?! Ebben az elromlott világban hamar világhírűvé válnék… A „Gyilkos magyar turista, aki ártatlan – és főleg aranyos – állatkák vérét ontja a csodaszép Alpokban” – ugye milyen jó cím? Milyen jól mutatna valami olvasott szennylap címlapján. Bizonyára még valami profi fotó is készülne rólam hozzá…
A biciklik elgurultak, a mormota megint kidugta a fejét. Mit kidugta?! Teljesen előjött, sőt, már mászik is balra. Fogom a puskát, teszem a lőbotra, de a mormotám megállás nélkül nyargal balra, el is tűnik a nagy útszéli fenyők alatt. Na fene, hova ment ez? Mindjárt megjelenik az út feletti oldalban – amit egyébként tegnap reggel lestem. – Nézegetem a másik oldalt serényen, de közben a kotorékot is, hátha onnan előbújuk az apja is. De nem bújik, legalábbis nem az, helyette – a változatosság kedvéért – megint biciklis, de most vannak hatan. Tán még a végén elütik az úton éppen átkelni készülő mormotát. De nicsak – nem ütötték el, de nemigen volt sok híja – ott repül visszafelé a nagy „pocok”, már be is csúszott ismét a lukába.
Nem telik el szerintem két perc sem; megint bújik kifelé. De most nem indul ám neki. Nem. Csak a feje van kint, és vár. Szerintem már neki is sok ez a rengeteg turista, főleg, hogy már jócskán elmúlt délután öt óra, amikor elvileg már nem kellene ennyien lenniük. Lassan hét is van (mármint óra), jó ideje nem történik semmi. Se biciklis nem száguld, se a mormota nem bújik kijjebb, sem Christian nem jelez, hogy ott lenne a világrekord mormota előtte, úgyhogy úgy döntöttem, hogyha kibújik teljesen a jószág, akkor meglövöm, vagyis megpróbálom terítékre hozni.
Célozgatom a lyuk szájában, de az kéne még, hogy visszabújjék nekem megsebezve, úgyhogy várok. És lám… most teljesen előjött és elindul jobbra (úgy néz ki, hogy ott balra fent nem volt annyira fontos a dolga). Eszeget, bogarászik és – ami a legfontosabb – távolodik a kotoréktól. Célozgatom, aztán amikor van vagy tíz méternyire a lakásától, akkor két lélegzet között rászívódik az éppen megálló mormota lapjára a szálkereszt, csattan a lövésem, de abban a pillanatban azt érzem, mintha éppen indult volna tovább, hallom a becsapódást, a mormotám megtekeredik, és kétszeresére nőtt hassal visszanyargal a kotorékba… Tudom, hogy baj van…A fene enné meg! Nem akarásnak… – mindenki ismeri a közmondást. Mennyit hezitáltam, mennyit tengtem kétségek között… Reggel harminc méterről nyugodtan – tisztességesen – meglőhettem volna, erre most csúffá kellett tennem… Aj, de bánt a dolog! Megyek oda a kotorékhoz, hátha ott van az elejében élettelenül, de nincs. Tisztességes – bélsaras – mennyiségű vércsík megy be a lyukba, de az elnyelte a mormotámat. Hívom Christiant, aki körül hangzavar van, a lövésemet sem hallotta – most esik le, hogy ő időközben meglátogathatta a lakodalmat a felettünk levő étteremben. Jön is pár perc múlva, nekifekszik a kotoréknak, belenyúl, ameddig csak lehet – közben tiszta bélsár lesz mindene – de nincs elérhető helyen szegény vad… Na, ha eddig nem sok kedvem volt a mormotalövéshez, akkor nem igen tudnám azt mondani, hogy most megjött… Ráadásul a lyuk egy nemrégen kivágott fenyő tuskója alá megy, miden át van szőve gyökerekkel, lehetetlen volna kiásni. Mondja Christian, hogy van ott bent a tanyában kis gép, amivel szívesen kijönnek (kijönnének) előkaparni, de meredek is az oldal, meg a gyökerekkel nem bírna az sem. Én kiásnám kézzel, de ahhoz itt kellene lennem még vagy két napot, nameg akkor lenne igazán nagy sikerem a turistáknál, ha véghezvinnék köztük egy ilyen produkciót… Nincs mit tenni, ez a vadam bitangjába veszett. Na, utolsó kimenetel, valóban meghozta a „váratlant”…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2025. augusztusi számában.