Minden természetfotósnak van legalább egy, de inkább több megálmodott fotója, amit már régen elképzelt, de még nem sikerült megvalósítani. Nekem is van jó pár, és úgy érzem, ezekből sikerült egyet kipipálni.
Azokon a szeptemberi napokon, amikor a fotó is készült, nagyon gyenge volt a bőgés. A bikák későn szólaltak meg, és hamar be is fejezték. Aznap reggel már igen korán csillapodott a bőgési kedv, ezért átmentem egy másik területrészre, ahol még néha orgonáltak a „srácok”.
Természetesen mire odaértem, síri csend lett, de felültem egy lesre hallgatózni. Egyszer csak azt látom, hogy egy kereső bika tart kicsit srégen felém, majd elindul a szomszédos rét felé. Gyorsan lemásztam a lesről, átmentem a hídon, majd elindultam irányába. Szerencsémre a köd takarásában elég jól tudtam haladni a nyílt réten, közben csörtetésemet álcázva bőgtem neki. Hol futva, hol lehajolva mentem a bika közelébe. Mikor felém figyelt, szoborrá merevedve álltam és bíztam benne, hogy a köd takar annyira, hogy nem ismer fel.
Pár perces türelemjáték után kis szerencsével megközelítettem körülbelül száz méterre. Ekkor már kezdett elkanyarodni, de a tehén/borjú hangra megtorpant, és elindult felém.
Magamban imádkoztam, hogy jöjjön be a felkelő nap elé… Így is lett!
Néztük egymást jó öt percig. Közben bőgött, én válaszoltam, de már nem jött közelebb, aztán elballagott a másik irányba…