Az első fejezet, amit elolvastam ebben a könyvben – és nem csak a hátsó borító ajánlója alapján – Mátyás király oroszlánjairól szólt. Ahogy a fejezet címe is sugallta, száraz történelmi tények helyett valódi időutazásba csöppentem!
Szinte láttam magam előtt, ahogy 1469 karácsonyán korabeli szállítóeszközön megérkezik az igazi berber oroszlánpár Velencén át Észak-Afrikából. Több mint húsz évig éltek Mátyás király budai vadaskertjében, amelynek tartási körülményei ezek szerint nem is lehettek annyira lehangolóak (mai szemmel nézve). A királynak több más vadasparkja is volt, Visegrádon és Nyéken, és talán a mai Orczy-kert helyén is. Visegrádon európai bölények is voltak, igaz, Mátyást ugyanannyira érdekelte a vadászat is, mint az egzotikus állatok tartása. Egy dolog azonban biztos: a 15. században a király olyan állatokkal ismertette meg alattvalóit, amelyekről korábban még csak nem is hallottak.
Az állatkerteknek részben ma is ez a feladatuk: a különleges állatfajok bemutatása, de egyre fontosabb az a szerep, hogy a természetben a kipusztulás szélére jutott fajok fennmaradásához is hozzájáruljanak. Kovács Zsolt sokoldalú és saját, hiteles adatgyűjtésén alapuló könyvéből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy mikor és melyik magyar állatkertben jelent meg először az indiai orrszarvú, a Mhorr-gazella vagy a hópárduc, hanem azt is, hogyan változott a gondozás, az etetés az elmúlt 300 évben. Olyan részletek színesítik a könyvet, hogy mi az a „látványetetés” és mikor terjedt el, miért szerette a Veszprémi Állatkert egyik vidrája a tojásrántottát, vagy hogy a rózsaszín flamingók táplálékába mit kell keverni a nehezen elérhető kisrákok helyett, hogy élénk színű maradjon a tollazatuk.
Külön fejezetcsomagot szánt a szerző az állatkerti nagymacskáknak, nem véletlenül, hiszen talán ezek a lenyűgöző ragadozók érdeklik a legjobban a nagyközönséget. Végigkísérhetjük a tartási körülmények fejlődését a nyomorúságos, kényszermozgásokkal teli kis ketrecektől az „oroszlánbarlangon” át a nagy mozgást és az etetéssel a „zsákmány levadászását” lehetővé tevő hatalmas férőhelyig.
Ne feledkezzünk el a neves állatkerti szakemberekről sem, akiknek rövid életrajzát olvashatjuk Xántus Jánostól, a budapesti állatkert első hivatalos igazgatójától Kittenberger Kálmánon és Anghi Csabán át a tavaly elhunyt Kossuth-díjas Schmidt Egonig, akiről kevesen tudják, hogy első „biológiai” állásaként 1956-ban lett a Budapesti Állatkert akváriumában ápoló.
Végül, ha nem is teljes, de alapos listát kapunk a magyarországi állatkertekről, összesen 21-ről, azok érdekességeiről, legfontosabb látnivalóiról. Még a megszűnt kis állatkerteknek is szentel egy rövid fejezetet a szerző. A könyvet válogatott irodalomjegyzék zárja.