Február… lassan vége az idénynek. Egy- egy fagyos reggel emlékeztet rá, hogy még tél van… vagy legalábbis lenne, ha hó és igazi mínuszok állnák útját a tavasznak.
Az eső csepereg, kalapom karimáján összegyűlik és gyönyörködöm a vízcseppbe tükröződő csodavilágban.
Várok, hátha jön szalonka. Miközben az égen ágyaznak a csillagok, már húzza is est paplanját az alkonyat. Visszagondolok az idényre. Hirtelen a fantáziám nyári zöldbe, majd színpompás őszbe öltözteti az amúgy szürke, kopár és élettelen nyarast. Emlékezem az élményekre, új barátságok születésére, a november elsejei kansüldőm elejtésére. Feltörnek a nehéz gondolatok, rossz emlékek, sok keserű pillanat az őszből, de most mégis, Istennek hála, itt vagyok, élek. Özönlő gondolataim közepette könny szalad a szemembe, hiszen ahogy számba vettem az elmúlt hónapokat, mégis csak boldog vagyok… hálát adok. Higgyék el, jó érzés hálát adni. Ilyenkor döbben rá a mulandó ember, hogy mennyi kincset gyűjtött össze a hónapok alatt. Úgy elevenednek meg kedvenc nyarasom mellett átélt élményeim, hogy szinte nyárba borul a februári egyhangúság; mint amikor fenyőt öltöztetünk karácsonyra.
Sokszor panaszkodunk, elégedetlenkedünk, bosszankodunk a hiányaink miatt, sopánkodunk a veszteségeken. Azonban, ha egyszer, csak egyszer végig gondolnánk, hogy mit kaptunk a Teremtőtől, erdőtől, mezőtől, barátoktól! Mennyi meghitt csoda, szeretet és békés nyugalom! Ugye? Már nem is tűnik olyan rossznak a jelen…
Szükségünk van a hálaadásra, hogy ebben az embertelen, rideg és szeretetnélküli világban mi, vadászok, őrizzük a reménység üzenetét. Mialatt gondolataimba meredtem, csillagokkal díszitett paplanját végleg kiterítette az est-gazda. Mire visszarázódom a jelenbe csak a fák égbe meredő körvonalát látom a sötétben. Cvikk- Cvikk… azonban időm sincs puskámat a vállamhoz emelni, a nyárfák felett tovahúzott a szalonka.
Sebaj, így is jó, ez az este az övé. Talán legközelebb… talán. Egy biztos: hazaérve imára kulcsolom kezem és megköszönöm Istenemnek, hogy legalább láthattam a kedves madarat.