Nem, most nem Róla van szó, bár rá is igaz a cím. Ebben az írásban Békés Sándor érzékelteti azt a különleges kapcsolatot, ami vadász és vizslája között lehetséges, ha…
Viszonylag hosszú életem során szinte mindig volt kutyám. Gyermekkorom emlékei elválaszthatatlanok Bundástól, aki kuvasz volt. Ha beteg voltam, vagy csalódás ért, többnyire az ő „ölében”, mellé feküdve sírtam ki magam. Vadászéletem hű társai magyar vizslák voltak. Utolsó vizslám, Vitéz hiánya máig fáj. Megöregedtem, nem lesz több kutyám. De lám, ahogy kimondom, ahogy leírom ezeket a szavakat, sajátos, belső tiltakozás lesz rajtam úrrá.
Nem lesz, mert van.
Mert nincs nap, amikor ne jutna valamely vizslás emlékem az eszembe. Vadcsapáról, felszálló madárról, hulló falevélről, városi kutyák messziről hangzó keserves csaholásáról Vitéz szép arca sejlik fel előttem. Emlékek uralják az életemet.
De ezt se jól mondom. Mert mindez több, mint emlék. Mert mindez én magam vagyok, aki valaki egészen más lennék, ha nem éltem volna évtizedeken át vizslákkal együtt.
A vizslák vadászkutyák. Pomázi Ágoston „Nemzeti kincsünk a magyar vizsla” című könyvében tudós pontossággal fogalmazza meg, mi is a haszna a jó vadászkutyának. „A jól bevadászott magyar vizsla emeli a vadászat etikai, vad- és állatvédelmi, valamint gazdaságossági megítélését… A sebzett apró- és nagyvad felkutatásával megrövidíti azok szenvedését. Terítékre hozásukkal növeli a vadászat gazdálkodási eredményeit.”
Ez így van, ezt mindenki tudja. Azt is mindenki tudja, hogy a kutya az ember legjobb, leghűségesebb, legönzetlenebb barátja. Ám, aki magyar vizslával él együtt az azt is tudja, hogy csak a jó embereket szereti. Emberismerő. Mi emberek olyannak látjuk embertársainkat, amilyennek az érdekeink, avagy az érzelmeink azt megkívánják. A vizsla lényünk lényegét látja meg, és ha az megnyugtatja, ha azt vonzónak találja, olyanná akar lenni, mint amilyenek mi vagyunk. Alakul, változik, humanizálódik. Állati mivolta fölé nő, még ha emberré nem is válhat.
A vizslával való együttélés során persze, a gazda, az ember is változik. Sokat köszönhetek vizsláimnak. Például azt, hogy szinte minden munkámat, feladatomat örömmel végeztem és végzem ma is. A vizsla kötelességtudása, "hivatásszeretete" a gazdára is átragad. Vagy a szeretet megvallása! Vitéznek köszönhetem, hogy ki merem mutatni a ragaszkodásomat, szeretetemet. A megérintés, a simogatás, az ölelés örömét és varázsát is alighanem Vitéz bújása, ölembe való felkúszása, „ölelése” által fedeztem fel. Most is érzem nyakam körül mellső lábai melegét…
És ami talán még ezeknél is fontosabb! Vizsláim tanítottak meg arra, hogy a megbocsátás is örömforrás. Mindenkit érhet csalódás, sértés, bántás. A vizslát is. A legjobb gazda is lehet indulatos, meggondolatlan, igazságtalan. De ha ezt követően a kutyája fejére teszi az ember a kezét, akkor megtapasztalhatja, hogy a fájdalom, a szomorúság és a sértettség egy pillanat alatt semmivé lesz, átadva a helyét a kölcsönös megbocsátás örömének…