Rendszeresen olvasom a Facebook vadászcsoportjaiban és a Nimród oldalán az élménybeszámolókat, amelyekben mindenféle vad szerepel. Váltakozóan hol egy róka, sakál vagy borz sikeres terítékre hozataláról van szó, máskor pedig kapitális vad birtokbavételének előzményeit ismerhetjük meg. A történetek érdekessége és izgalmi értéke nem attól függ, hogy mi került terítékre, hiszen a dúvad türelmes kivárása, behívása és becserkelése is pont olyan élvezet, mint a nemes vadé.
Számomra azok a történetek az abszolút kedvencek, ahol szülő és gyermeke vadászik együtt. A vadásztanfolyamon irigykedve és örömmel tekintettem „osztálytársaimra”, a vizsgára együtt készülő apára és fiára, akik közös szenvedélyt választottak maguknak, ezzel (is) megerősítve és elmélyítve kapcsolatukat. És még inkább tetszenek azok a történetek, amelyekben az idősebb vadász, a szülő vagy nagyszülő bevezeti a gyerekét vagy az unokáját a vadűzés és természetszeretet világába.
Tavaly nyáron döntötte el a lányom, hogy megnézi, milyen egy vadászat. Már negyedik napja kerestük a megfelelő bakot, mikor az utolsó reggelen csatlakozott hozzánk. Órákig cserkeltünk libasorban, elöl Józsi barátom, a veterán bakonyi vadász, mögötte jómagam, utánam pedig az első vadászatot ízlelgető gyerekem. Már majdnem feladtuk a keresést, és indulni készültük haza, amikor mégis meglett az első őzbakom, a lányomnak pedig az első vadászélménye, minek során kiderült, hogy jól bírja a vadászatnak azt a részét is, mely sokakat elrettent.
Idén tavasszal a fiam is legyőzte az aggodalmát, amit az élet kioltásával kapcsolatban érzett – győzött a kíváncsisága, így ő is kijött velem. Neki nem kellett átesnie a tűzkeresztségen, aznap este nem került semmi terítékre – viszont olyan vadshow-ban volt részünk, ami kárpótolt minket. Józsi a Bakony egyik legszebb részén, távol a településektől és az utaktól ültetett ki minket egy szóróra, ahova még napvilágnál megérkezett a dám, amelynek szépségét először csodálhattuk meg hosszan. Utána a magasles melletti sűrűben követhettük figyelemmel egy hatalmas vadkan óvatos araszolását a szóró felé, ahova aztán mégsem jött ki. Miután besötétedett, akkor indult csak be igazán az élet! Egy borzházaspár hosszan hagyta magát megvilágítani, nem vettek róla tudomást. A fiam kezelte a keresőtávcsövet, így ő szólt mindig, ha megjelent valami a „színpadon”. Volt, amikor a lámpára elugró vaddisznó még nem tűnt ki a képből, amikor vele ellentétes irányból beszaladt és a les előtt tíz méterre megállt egy gímtehén. Addig állt ott mereven, amíg le nem kapcsoltam a lámpát. Aztán némi várakozás után megint szólt a fiam, hogy ismét vannak kint „valamik”. A lámpa vagy 15–20 süldőt és kocát világított meg ... de ők sajnos nem állták úgy a fényt, mint a két borz.