Tavaly januári lapszámukban, a Rózsaszín lelátó című rovatunkban az alábbi írással indult útjára a Széchenyi 125 emlékév, amelyet követően rengeteg cikk jelent meg a neves vadászati ikonunkról. Az emlékév ugyan elmúlt, de a legenda nem, ahogy ennek az írásnak az üzenete sem múlik el soha.
A konyhában készül a sültpaprika-krémleves, én meg közben nézem a tévét, ahol zajlik a labdarúgó világbajnokság, és ma este éppen Brazília gyűri maga alá Dél-Koreát. Rettenet nagy focit játszanak a sárga-zöldek és a 37. percben már 4-0-ra vezetnek. Az ázsiaiak viszont nem adják fel, küzdenek körömszakadtukig és ami a legfontosabb: sportszerűen, hittel, akarattal, pedig már eldőlt a továbbjutás sorsa.
Az örömfoci közben a tudósító közli, hogy Pelé, a brazilok legnagyobb focióriása a kórházból üzent a csapatnak, lélekben velük van, együtt dobban a szíve a játékosokkal. Igazi legenda...
Ilyen nagyság még Zico, Socrates, Falcao, Eder vagy éppen a mai csapatból Neymar, Vinicius Júnior, hogy a többieket ne is említsem.
Bár kevés párhuzamot tudnék most előkaparni a foci és a magyar vadászat kapcsán (bár mindkettőhöz mindenki ért), hacsak annyit nem, hogy nekünk is megvannak a saját – vadászati – legendáink.
Széchenyi–Fekete–Kittenberger.
Tudom, hogy már unalomig hajtogatjuk ezeket a neveket, de mondjanak mást, jobbat, hitelesebbet. És ilyenkor azonnal kiderül, hogy a tények makacs dolgok...
Nagy nevek, nagyon nagy nevek. Ők már valódi, hamisítatlan és megmásíthatatlan legendái a magyar vadászatnak. Örök időkig ott fognak csillogni a hazai vadgazdálkodás egén – másokkal egyetemben –, hiszen ők olyan dolgokat tettek le az asztalra, amit eddig még soha senki. Megmutatták, hogyan kell vadászni a szó legnemesebb értelmében, hogyan kell tisztességesen és szépen átélni a vadűzés adta mindennapi örömöket, hogyan kell embernek maradni minden körülmények között. Tette ezt mindegyikőjük a maga módján és a maga lehetőségeihez képest. Ki így, ki úgy.
A minap a szerkesztőségben pont arról beszélgettünk – nagy unalmunkban –, hogy vajon a mai időkben, most, amikor olyan világban élünk, ahol nincsenek kitelepítések, társadalmi megkülönböztetések, amikor nem dúl az országhatáron belül háború, viszonylagos békeidő van, nos, akkor születnek-e legendák, születnek-e olyan nagy vadászok, akikre fel lehet majd nézni, akik mintaként szolgálnak, és akik... Hosszú volt a felsorolás.
Több teória is született, nevek is elhangzottak, de a legendákat a történelem szüli és sohasem a jelenkor. A ma szakemberi közül sokan sokat tettek a hazai vadért, vadászatért, vadgazdálkodásért. Sokukat fel is emel majd a sors, nevesek lesznek, elismertek, de sokuk marad majd hivatásuk hátterében, maradnak bölcs és szürke eminenciások.
Az emberek és a tények elmúlnak, de a legenda, az örök! – írja ezt Fekete István és hogy mennyire örök, mi sem bizonyítja jobban, hogy idén az egyik legendánk születésének 125. évfordulójára készülünk. 1898. január 23-án Nagyváradon látta meg a napvilágot gróf Széchenyi Zsigmond, egyik legnagyobb vadászunk, vadászírónk. Vadászszenvedélye már nagyon korán jelentkezett és kiteljesedésében bejárta az egész világot, vadászott és ami részünkről a legfontosabb, mindezeket nem tartotta meg magának, hanem élményeit papírra vetette, mindenki megelégedésére. Kiváló érzékkel tudta visszaadni a vadászat mibenlétét, feszültségét, az ősi zsákmányszerzés tiszta ösztönét. Írásai számtalan kiadást értek meg, az eladott példányok pedig milliós számot mutatnak. A nélkülözésben, a kitelepítés sanyarú kenyerét fogyasztva is ember tudott maradni, és legenda lett belőle. Róla emlékezünk meg, előtte tisztelgünk majd hónapról-hónapra – tizenkét alkalommal –, hiszen kell a jó példa, kell az, aki irányt mutat, akire felnézhetünk.
Kellenek a legendáink...
Időközben elkészült a leves, Brazília 4-1-re legyőzte Dél-Koreát, és menetelnek tovább a csillagok felé.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi januári lapszámában.