Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
A szenvedély felemelő és egyben félelmetes életérzés. Elemi erejű belső késztetés. Áldás és átok. Gyorgyevics Tamás lapunk áprilisi számában „Széchenyi Zsigmond őzvadászatai” címmel közült írásában megemlíti az ifjú Széchenyi egyik legtanulságosabb vadászatát, mely egy „titokzatos őzbak” ürügyén a szenvedély egy elszabadult pillanatáról szól…
A „boldog békeidőkben” járunk. Két tizenéves úri fiú vadászni indul. Somogy megyében vagyunk, Somogyvár térségében, a Malomréten, melyet egy patak, a Malomárok szel ketté. A rét egy daliás őzbakot rejt. Egy sokak által látott, sokat emlegetett bakot, mely eddig mindig megúszta, hogy cső elé kerüljön. De most mintha hibázott volna! Nyugodtan legelt, igaz, a Malomárok túloldalán… És ez rettentően nagy bajnak számított, merthogy az árok a szülők által szigorúan megvont határvonal volt a két fiú, a két unokatestvér számára kijelölt „vadászterületek” között…
De innen már mondja tovább a történetet az a fiú, aki az árok egyik partjáról távcsövezte az árok másik oldalán álló bakot! „S minél tovább néztem, annál nagyobb lett a bak, agancsa annál kívánatosabb. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a szenvedély. Veszedelmes narkotikuma rohamosan terjedt. Megrendítette, elkábította a tisztesség, a »nem szabad« számtalanszor belém diktált reguláit…” Eldördült hát a lövés, a bak élettelenül dőlt a harmatos fűre, ám az ifjú vadász az ilyenkor szokásos diadalmámor helyett kínos lelkifurdalást érzett…
Ezt a történetet feltehetően nagyon sokan ismerik, mert az a bizonyos fiú Széchenyi Zsigmond volt, aki „Vadorzó” címen mindezt megírta „Ahogy elkezdődött” című könyvében.
A cím persze túlzás. Szó sem volt vadorzásról, orvvadászatról, hisz családi birtokon vadásztak, felmenőik engedélyével. A vadorzás törvényellenes cselekedet – a Malomárok átlépése erkölcsi „botlás” volt. A szenvedély pillanatnyi diadala az erkölcs felett.
A szenvedély sajátos erő, amely energiákkal tölt fel, mely örökös izgalomban és mozgásban tartja a szenvedélyes embert. Amit szenvedélyesen szeretünk, ami után szenvedélyesen vágyunk, az életünk értelmévé válik. A szenvedély útjában tornyosuló akadályok csak erősítik vágyakozásunkat, áldozatkészségünket néha a szertelenségig fokozva. A vadászszenvedély alighanem a legősibb szenvedélyek egyike. Gyimesi György írja „Megzabolázott szenvedély” című könyvében: „…nem ismerem a vadászszenvedély eredetét. De annál jobban ismerem és érzem mindennapos megnyilvánulásait, mert állandóan magas lánggal lobog bennem, hajt, serkent és kényszerít újabb vadásztatokra.”
A szenvedély sajátos viszonyban van az értelemmel, mert miközben többnyire erősítik egymást, gyakran szembe is fordulnak egymással. A szenvedély – gondoljunk csak a szenvedélybetegekre, a narkotikumok iránti olthatatlan vágyakozásra vagy a megzabolázhatatlan „öntörvényű” vadászokra – lehet bűnös és önpusztító is. Márai Sándort is foglalkoztatta a szenvedély mibenléte, az ember életében betöltött szerepe. „A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés. Csak az lehet teljes és a természet rendjéhez okos engedelmességgel simuló ember, aki természetének megfelelő mértékkel és őszinteséggel tudja átadni magát teste és jelleme szenvedélyeinek. De nem lesz állat, mert ismeri a határokat, ahol foggal és körömmel meg kell kapaszkodnia.” A szenvedély tüzes, vágtató paripa, melyen az erkölcs a kantár.
Az nem vadász (csak puskás ember, csupán vadölő), aki szenvedély nélkül vadászik, mint ahogy az sem, akit csak és kizárólag a szenvedélye irányít. A szenvedély visz el bennünket a „tettek mezejére”, de tetteinket már az észnek, az értelemnek, az erkölcsnek kell felügyelnie. Egész egyszerűen szólva: időben meg kell szólalnia a jobbik énünknek! Azaz a lelkiismeretünknek.
Az ifjú vadász kínkeserven átvonszolta az árkon, saját térfelére az elejtett bakot, de csillapodni, mint írta, mégse tudott. „Mert az ilyenkor szokásos diadalmámort – kínos lelkifurdalás fojtogatta. Megszűnt a kábulat. Eltűnt a ragadozó ősember – begyulladt, fogvacogó ficsúr maradt helyette…”
Alighanem mindenkinek megvan a maga hasonló története. Az erkölcs nem más, mint sajátos határvonal. A sikert hajszolva, könnyű átlépni. Ámde – és ezt előbb-utóbb mindenki megtapasztalja – a legteljesebb siker, a legkívánatosabb trófea is csak akkor boldogít, ha tiszta és nyugodt lelkiismerettel párosul.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2020. évi májusi lapszámában