Az éjszaka meleg, sötét, csillagtalan. Az út porzik a szárazságtól…
…a kerekek által felkavart finom szemcsék úgy örvénylenek a lámpafényben, hogy alig látom tőlük az utat. Megállok a Pelőcz-erdő szélénél, és gyalog indulok tovább a learatott gabonaföld felé. Az út a fák között kanyarog – ott teljes a sötétség –, lámpát kapcsolok, és annak fényében kerülgetem az előttem heverő száraz ágakat.
Augusztus első napja van. Az éjszakai meleg miatt a fűben harmatnak nyoma sincsen, de előttem az úton mégis megcsillan valami a gyenge lámpafényben. A fű jókora helyen le van taposva, és sötétvörös foltok vannak körben mindenütt. Rászáradt vér az, jól látom, amikor odaérek. Az út mellett eldobott zsigereket is találok; a belsőség egy méretes vaddisznóé lehetett.
Kiérek az erdő alól egy gondosan kikaszált nyiladékra. Keleten már látom az első fényeket, így lámpára nincs szükségem tovább. Elhaladok az út mellett álló magasles mellett, és a gabonatarló bejáratánál megállok nézelődni. Még nem látok túl jól, úgyhogy nem tétovázom, elindulok keresztben át a tarlón. Célom a nyugati oldalon rejtőző les, ami az erdőre néz. Félúton sem járok, amikor egy fekete foltot észlelek magam előtt, talán hatvanlépésnyire. Felkapom a puskát, és belenézek a távcsövébe, hát egy őzbak sétál ott keresztben. Az agancsa látható, de sötét van még, elbírálni lehetetlen.
Kis tanakodás után visszafordulok, és a tábla szélében sűrűsödő kökénybokrokhoz lépkedek. A nálam lévő vadászszékre ülök, a fegyvert az ölembe fektetem, és izgatottan várakozom.
Viszonylag hamar világos lesz, de a baknak addigra nyoma vész. Kitartok, hátha mégis errefelé van dolga, de már magasan jár a nap, közben megérkezik a reggel.
A gabonatarló hosszan elnyúlik észak felé, a túlsó oldalát csak a jó fényben látni meg. A levágott szárak aranyló színt adnak a talajnak, csak néha töri meg ezt az egységet néhány gazfolt vagy a vizenyősebb részen felnőtt sásrengeteg.
Erős távcsövemmel nézegetem a tábla határait, fel-felállok a székemből, nem nagyon van már maradásom. Ahogy emelkedik a nap, egyre melegebb lesz, a könnyű pulóvert is szinte soknak érzem magamon. Körülöttem nagy a csend, a közeli erdőből semmi mozgás nem hallatszik.
Észak felé azonban megpillantok valamit. Először csak egy Kürtöspuszta felől közeledő barna foltot látok, amit a távcső egy rohanó őzbaknak jelenít meg. Keresztben fut át a táblán, láthatóan valami határozott cél felé.
Fellépése erőszakos és támadó.
A termőföldbe benyúló gazfolt mellett aztán meg is látom a nagy rohanás okát: egy másik bak várja ott leszegett fejjel. Jó ideig szurkálják egymást, néha szétválnak, máskor meg újult erővel rontanak egymásnak. A kürtösi bak addig veri a másikat, amíg el nem tűnnek a szemem elől a sásféle gazzal benőtt földrészlet mögött.
Várok egy darabig, majd a puskát és a távcsövet magamhoz veszem, és a tarló szélén cserkelni indulok. Az a tervem, hogy a gazos takarásában lelopakodom a gabonaföld északi végébe, és szemügyre veszem az egymással küzdő bakokat. Messze vannak, jó ideig eltart, mire odaérek – az őzeknek addigra már nyoma sincs. Megkerülöm a gaztengert, nézelődöm, hallgatózom, de mindhiába.
Miközben visszafelé indulok, a tarló szegélyében kis nyílást látok a lelógó faágak között. Átbújok, hogy a túlsó oldalon lévő szabad területet szemügyre vegyem. Terjedelmes kukoricaföld szélén bukkanok ki, és az előbb még a vállamon lógó puskát is a kezembe veszem.
Megállok, lassan körbenézek a kis tarlón, amikor a kukoricából kiugrik egy bak, és futni kezd a nyílt területen.
A fegyverem csöve követi; a távcsőben jól látom a pontot az oldalán, de így nem lövök. Hagyom menni, mert nem tudom szemügyre venni az agancsát.
A bak azonban megáll középen. Szinte megdermed, és engem néz közben. Mozdulni sem merek, közben arra gondolok, hogy megmozdítom az ujjamat, és vége…
De nem teszem. Az agancs szép, sötét színű, hatosnak tűnik, de mivel a bak szemben áll, nem látom rajta a hátsó ágakat. A többi ág azonban mintha túl rövid lenne...
Az őzbak nem mozdul, közben peregnek a másodpercek, de nem tudom magam elszánni a mozdulásra. Megteszi ezt helyettem az őz: kicsit jobbra fordítja a fejét.
Éppen annyira, hogy lássam, hiányzik a hátsó ág az agancsa bal oldali száráról.
Lövésem hatalmasat szól, az őz megugrik, tétovázva fordul egyet, és a kukoricás felé fut. Éppen a szélén éri a második találat, amitől a földre rogy, és kiszenved.
Nagyon közel van.
Néhány lépéssel ott vagyok felette, még látom a fényt kihunyni a szemében.
Puskámat szorongatva, el-elakadó lélegzettel vagyok a haláltusájának részese.
Hosszú percek múlnak el, mire megnyugszom, veszek néhány mély lélegzetet, és az elernyedt testet áthúzom a túlsó oldalra, az aranyszínű gabonaszárak közé. A szegélyben magasodó hársfáról lombokat török, lőtt sebét betakarom, és eligazítom szépen.
Mikor ezzel éppen végzek, a hátam mögül erős őzriasztás hallatszik. Hosszan, panaszosan, szinte hátborzongatón. Majdnem úgy szól a faluhatárban, mintha a kürtösi bak utolsó ellenfelének ez lenne a búcsúkiáltása...
(Megjelent a szerző Gyöngyvirág című kötetében)