A levegő friss volt és édes. Az enyhén hűvös szelek magukkal sodorták a változást.
A hét gyorsan elfutott, és János már izgatottan várta, hogy kiülhessen a lesre. A péntek délután az övé volt. Nincs se munka, se feleség, se gyerek, se kutya. Csak ő és a természet találkozása. Időben eljött a munkahelyről, elrendezett mindent. Az autó az udvaron állt, tettre készen, megpakolva. János már felöltözött, és most, mint mindig, megállt a lakkozott fenyőkomód előtt, amelynek oldalát beborította a tavaszi napsugár. A szertartás utolsó lépése a kalap volt. A zöld gyapjúkalapot még nagyapjától kapta – azóta őrzi. A ház üres csendjében végül a fejébe nyomta, és belenézett a tükörbe. Csak a falióra halk ketyegése hallatszott. Mindahányszor felvette az öreg fejfedőt, a nagyapja jutott eszébe. Ma lenne a születésnapja... Mintha most kicsit homályosabban látná önmagát a tükörben…
A fény kissé felkúszott a bútor szélére, rávilágítva a kulcscsomóra. Felvette, majd rápillantott a nagyanyjától kapott kulcstartóra. Elpiszkolódott, puha bőrdarab. Az egyik felén szarvasagancs foglaltban egy Szűz Mária-kép. A másik felén egy kis szelence. Kinyitotta. Jobb oldalán a fiatal nagymamája. Bal oldalán egy iránytű. Dédnagymamája adta még a nagyanyjának, mielőtt elment... Mindenki kapott tőle egy kis útravalót. János még gyerek volt, amikor az ágy mellett utoljára látta: – Vigyázz magadra! Légy jó kisfiú! – így búcsúztak. Elmélázott. Amikor János besietett a nagymamához elbúcsúzni, ő is kapott valamit. A harmadik generációra szállt a kis ajándék: – Mindig találd meg a helyes irányt! – végül megsimogatták egymást… A falióra jelzett – ideje indulni!
A terepjáró fékezve állt meg a murvás út mellett. Felnyalábolás és rövid séta után megérkezett a vadászleshez. A szél szépen fújt. A fűszálak, kórók lágyan meghajoltak a természet akaratának. Felmászott, elrendezte a dolgokat. Szerette ezt az érzést. Kint ülni egyedül, figyelve, csendben. Az erdő anyaméhében. Átölelve lenni az elemektől.
Az idő lassan ballagott, és a tea már fogyott. Távcsővel figyelte a látóhatárt. János emlékezett, az erdő szélén van egy bokros sáv. A vaddohány elszáradt kóróját többször is letörték a vadösvény mentén. – Itt törhetett át... – gondolta. De túl széles volt. Úgy hírlett, hogy a közelben egy remetekan él. – Jó volna meglátni!
A nappal hátrahagyta fáradt önmagát, átadva a fáknak a fekete fátylat. A tájra ráborult az éj köpenye. A madarak már elcsendesedtek, a szél sem mozdult. A jelenlét nyugalma egyre mélyebbre húzta Jánost, mígnem elbóbiskolt…
Percek vagy órák teltek el, de a hangra felriadt. – Mintha hallottam volna valamit! De semmi mozgás... Talán csak álmodtam – intézte el kábán. Ám most ismét ... a szederindák felől. Halk ropogást hallott, mintha a selyemkórót törné valami. A távcsőbe nézett, és ledermedt. A bokrok előtt egy feketébbnél is fekete folt! Mozdulatlan, de a leheletét látni. Hatalmas! Óvatos léptek után megindult a vadkan. – Most van itt a perc! Ne vétsd el a pillanatot! – Gyorsan felemelte puskáját, és követte vele a mozgást. A vad megállt. Egy lehelet... két lehelet... János visszatartotta lélegzetét, a puska nem remegett. Harmadik lehelet... – Csatt! A kulcscsomó fémesen koppant a deszkán. Az iránytű kilengett. A születésnap miatt nem oda tette, ahová szokta... Felszisszent. Újra belenézett a távcsőbe – de a fantom már sehol! Kémlelte a tisztást, de már csak üressége ásított. Semmi nem mozdult. Nem lélegzett a táj. Ekkor értette meg, hogy miért volt remetekan a látomás. Hosszú ideje élt, mindig megtalálta a helyes irányt. Ma este nem csak a nagyapjának volt a születésnapja.