Sokkal eredményesebben tudok fényképezni vadon élő állatokat, ha az adott egyedet vagy egyedeket hosszabb ideig tudom nyomon követni. A téli és koratavaszi időszakban például egy-egy őzcsapatot szoktam hetekig vagy hónapokig figyelni, többször visszatérve hozzájuk.
A fotón látható őzek például egy 12-15 egyedből álló csapat tagjai, akik szinte az egész januárt, februárt és márciust ugyanazon a mezőgazdasági táblán töltötték és az esetek többségében mindig ugyanabban a dombhajlatban találtam rájuk. Nyilván nem véletlenül választották ezt a helyet, hiszen ez a területnek az egyik legvédettebb szeglete. Ráadásul a köles sűrű, vastag szőnyeget és kiváló táplálékot jelentett nekik. Nekem pedig elég fedezéket, hogy nagyon óvatosan mindig a közelükbe tudjak kúszni a művelőutak mélyedéseiben. A csapatban négy bak volt, nekem a legjobban a kelyhes agancsú tetszett, ezért azt fotóztam és filmeztem a legtöbbet. Azt vettem észre, hogy ez a bak kevésbé volt éber, mint a többi őz és mindig egy sutára hagyatkozott. Nekem a sutát kellett figyelnem, hogy ő nehogy kiszúrjon, mert ha észrevett, akkor vitte magával a bakot is és az egész csapatot. Viszont volt olyan helyzetem is, amikor egyértelmű volt, hogy a kelyhes észrevett engem, ahogy kúszok a közelükbe, de mivel a suta úgy feküdt, hogy ellenkező irányba nézett és nem látott engem, így a bak sem foglalkozott velem, azon kívül, hogy szemmel tartott. Bevált az a taktika is többször, hogy nem közelítettem meg a csapatot, hanem bevackoltam magam annak a helynek a közelébe, melyet a kora délutáni órákban használtak. Így végül ők jöttek közelebb énhozzám.
