Hát ilyenek is vannak?... Bizonyára ezt kérdi most magában minden olvasóm, s némi megütközéssel iparkodik kitalálni, vajon kik lehetnek azok a panamisták, akikre nem vonatkozik a tilalom, holott neki nem szabad vadásznia.
Meg másnak sem. Senkinek sem. Hogy lehet mégis, hogy vannak, akiknek szabad?... Nem feszítem kínpadra senkinek sem a kíváncsiságát, hanem mindjárt elárulom, hogy ezek a kivételes lények bizony nem a felső tízezerből kerülnek ki, még csak nem is iparmágnások, hanem az iparhoz legfeljebb annyi közük van csak, hogy munkakerülők. Ebből már most mindenki könnyűszerrel kitalálhatja, hogy kedves barátainkról, a vadorzókról van szó. Ezek, és csakis ezek azok, akikre nem vonatkozik semmiféle tilalom. Legfeljebb csak annyiban vonatkoztatják magukra, hogy míg a legális vadászok nem vadászhatnak, azalatt ők nyugodtabban űzhetik az orvvadászatot, mert kevésbbé zavarják őket. Szó sincs róla, magam is helyesléssel fogadtam a tilalmakat, s most is csak azt mondom, hogy szükség volt rájuk, és így ne vádoljon meg senki sem azzal, hogy az irigység beszél belőlem. Igenis, üdvös dolog volt a legutóbbi tilalmi rendelet is, s ha valami hibája van, úgy ez csak az, hogy nem lehet kiterjeszteni az orvvadászokra, különösen nem azokra, akik „tiltott eszközökkel” űzik nemes mesterségüket. Ez a hitványabb fajta. A másik, a puskás vadorzó veszedelmesebb a vadőrre nézve, de egyúttal többet is kockáztat, úgyhogy nem lehet tőle megtagadni bizonyos bátorságot és talán a vadászszenvedélyt sem. A tiltott eszközökkel dolgozó vadorzó ellenben alattomban, lappangva végzi gyalázatos munkáját, amelynek nincs egyéb indítéka, csak a haszonvágy. Nem azért különböztetem meg őket így, mintha akár az egyiket, akár a másikat védeni akarnám, mert hiszen egyik is, másik is a társadalom söpredékéből kerül ki — ebben az esetben azonban, amikor vadállományunk megmentéséről van szó, határozottan a puskás vadorzót kell ártalmatlanabbnak mondanom. Talán mióta a világ áll, nem volt semmi téren sem olyan fonák helyzet, mint amilyen a vadászat terén tapasztalható. Hogy miért?... Mert nagyobb veszedelem fenyegeti a törvényes alapon vadászó vadászt, mint a legelvetemültebb vadorzót! Erről különben felesleges is volna beszélni egy vadászati lapban, mert hiszen minden vadász tudja, de nem szabad róla hallgatnunk, mert néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ha most nem hangoztatjuk bajainkat, amikor végre reményünk lehet egy jobb vadászati törvényre, akkor magunkra vessünk, ha ez nem lesz olyan, amilyennek lennie kellene. Tehát lássuk csak, hogy érvényesül a törvény a gyakorlatban! Van területem, van fegyvertartási és viselési engedélyem, van vadászjegyem. Történetesen otthon felejtem vadászjegyemet. Ha rajtacsípnek, legjobb esetben nem szabad vadásznom, ha ellenben megindítják ellenem az eljárást, három esztendőre elvesztem vadászati jogomat. Még szerencséről beszélhetek, ha kegyelmi kérvénnyel sikerül visszanyernem. Ha egy sebzett vadam — mondjuk: szárnyazott foglyom — átjut a határon, ott kell hagynom, mert nem mehetek utána. Ha ugyanis puskával megyek utána, vadászati kihágást követek el, amelynek alapján megint csak elveszthetem vadászjegyemet, ha ellenben puska nélkül megyek át érte, már tulajdon elleni vétséget követek el, amelyért a járásbíró verheti el rajtam a port. Véletlenségből olyan vadat lövök, amelyet akkor nem lett volna szabad lőnöm. Megeshetik ez mindenkivel, nem is kell okvetlenül fácántyúkot lőni kakas helyett. Lőttem már magam is nyulat és foglyot egy lövésre, sőt foglyot és pintyőket is! Nos tehát megesik valakivel. Hej, micsoda gond ez! Az a véletlenül lelőtt vad megint csak három esztendei vadászjegybe kerülhet. Ha több puskám is van, mindegyikért meg kell fizetnem az adót, még ha nem vadászom is vele abban az esztendőben. Még kölcsönpuskával is csak úgy vadászhatok, ha igazolni tudom, hogy megfizették adóját. Vétsek csak egyszer is ez ellen! Egy-kettőre rámhúzzák azt a bizonyos három esztendőt. Mindebből pedig az a tanulság, hogy mivel becsületesen, nyíltan vadászom, s lelkem mélyén magam is becsületes ember vagyok, lépten-nyomon fenyeget az a veszedelem, hogy szórakozottságom vagy valami véletlen következtében le kell tennem a puskát. Pedig vadászjegyem is van, területem is van, fegyvert is tarthatok, sőt még arról is állítanak ki bizonyítványt, hogy megbízható ember vagyok, mert hiszen e nélkül nem is kaphatnék fegyvertartási engedélyt és vadászjegyet. Pedig még nem is beszéltem róla, mi történnék velem, ha „tiltott eszközökkel” vadásznám saját területemen! Ajaj! Nem is jó rágondolni. Végeredményben tehát, amely naptól kezdve felcsaptam törvényes vadásznak, ugyanattól a naptól kezdve szabad prédájává lettem egy csomó eshetőségnek, amelyek többé-kevésbé mind azt eredményezhetik, hogy három esztendőre elvesztem vadászjegyemet, ami egy vérbeli vadásznál egyértelmű háromesztendei szabadságvesztéssel. Csakis azért, mert becsületesen akarok vadászni. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy minden tekintetben hibáztassam a fentieket. Valami rendnek kell lennie. Ha büntető szankciók nem volnának, hamarosan elterjednének a visszaélések. De miért nincsenek ugyanilyen szigorú szankciók az orvvadászokkal szemben, vagy ha vannak is, miért nem alkalmazzák őket azzal a szigorúsággal, mint a legális vadászokkal szemben? Mert e körül fordul meg minden. Azt látom ugyanis, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmennie, mint egy hurkozónak vagy más efféle jómadárnak dutyiba jutnia. Ezt pedig nem hallomásból mondom, hanem saját tapasztalataim alapján. Egyetlen esetről tudok, amikor elítéltek egy hurkozót, de erre is mindjárt ráhúzták az amnesztia-rendeletet, a többi eset pedig felmentéssel végződött, mert „a terhelt tagadta a terhére rótt kihágást”, holott minden ellene bizonyított. Ha aztán az igen tisztelt terhelt úr ilyenkor a markába nevet, nem lehet csodálni. Én is így tennék az ő helyében! Tudok ellenben egy másik esetet, amikor a csónakból vadászó legális vadászt elítélték, mert amikor a kacsát lelőtte, közelebb volt a szomszéd területhez tartozó parthoz, mint a sajátjáéhoz, és fizetett egyetlen kacsáért 20 P büntetést és 1 P kártérítést. Nem vitatom egyik esetben sem az ítélet helyes vagy helytelen voltát. Elvégre lelkiismeret dolga az ítélkezés. Csak arra akarok rámutatni konkrét példák alapján, mennyire hézagos az a törvény, melynek alapján a becsületes vadász bűnhődhetik és bűnhődik is egy igazán lényegtelen kihágásért, a notórius orvvadász pedig szárazon viheti el irháját. Tudom, hogy a bírót nagyon sok meggondolásnak kell vezetnie ítélete kimondásánál, de ekkora kilengéseknek talán mégsem volna szabad lenniök! Vagy ha már vannak is kilengések, nem volna szabad éppen a tisztességes, minden törvényes kellékkel ellátott vadász rovására lenniök! A Nimród karácsonyi számában nagyon életrevaló — és kipróbált! — javaslatot közöl Dabasi Halász Mihály vadásztársunk, s igazán ajánlatos volna ezt a javaslatot országszerte alkalmazni. A vad szempontjából azonban csak részletmegoldás volna, mert hiszen csak a puskás vadorzók — tehát a kisebbség — számát csökkentené. De mi történjék a hurokkal, csapdával, sróros bottal és más ezer fifikával vadászokkal, akiknek száma légió? Akiknek nincs huroktartási stb. engedélyük, és így be sem lehet azt vonni? Akik 10—20—50, sőt 100 hurokkal dolgoznak egyszerre, és így több kárt okozhatnak a vadállományban, mint a puskás vadorzók? Akik nem csak vadorzók, hanem ezenfelül a tiltott eszközökkel vadásznak?. .. Mert ezek ám a vadállomány igazi rákfenéi! Rendkívüli idők jogosulttá teszik a rendkívüli intézkedéseket. Nem is zúgolódott senki a szigorú tilalmak ellen: a vadász azért nem, mert belátta üdvös voltukat, a vadorzó pedig azért nem, mert... reá a tilalom nem vonatkozik. Neki éppen úgy szabad – vagy nem szabad? – mint eddig. Sőt sokkal jobban szabad, mert hiszen valakinek csak kell szállítania a vadat, ha már egyszer a legális vadászok nem használhatják ki a jó konjunktúrát! Most virult fel nekik igazán, hiszen valósággal monopóliumukká vált a vadszállítás. Nem vagyok járatos a törvények útvesztőjében, de érzésem valahogy azt súgja, hogy akinek joga van arra, hogy a vadállomány megmentése érdekében az érvényben lévő törvénytől eltérő tilalmi időket állapítson meg, annak talán joga van arra is, hogy az orvvadászokat illető szankciókat is megváltoztassa olyan mértékben, amilyenben azt nemzeti kincsünk megóvása megkívánja. Mondom, nem tudom biztosan, lehet-e, de ha van rá lehetőség, akkor itt a tizenkettedik óra. Szankciókat az ellen, aki a vádat fogja, de az ellen is, aki szállítja, nem is szólva arról, aki vendégeinek ajánlgatja. Mert Békési ezredes úrnak a Nimród újévi számában közölt talánya csak részben talány. Én ugyanis csak azt nem értem benne, hogyan mer a vadkereskedő szállítani, a vendéglős a vendégeinek adni. Az ellenben nem talányos, hogyan kerülnek a foglyok kézre. Nem kell ahhoz puska, csak egy pajta, amelybe be lehet csalogatni a foglyokat, aztán alkalmas időben a kaput becsapni. A többit elvégzi már egy jó szíjostor. Aztán sokan vannak ám a «vadászok»! Minden községben akad egynéhány, és a sok kicsi sokra megy. Tehetik, mert ritka kivétellel szárazon ússzák meg a dolgot! Érzésem azt súgja, hogy nagyobb szükség volna ezen a téren egy nagyon erélyes rendszabályra, mint amilyen szükséges volt a szigorított tilalom. A vadász ugyanis a kímélettel a magáét óvja, s így legtöbbje tilalmi rendelet nélkül is, tisztán a józan eszére hallgatva megtette volna; az orvvadász ellenben a másét pusztítja, s így nincsenek gátlásai. Neki csak buzdítás a szigorított tilalom, mert azt jelenti, hogy jobb árat kap az orzott vadért, kockázata ellenben éppen annyi, mint eddig volt, vagyis a legtöbb esetben semmi.
1941. január