Szinte restelkedve ülök neki az írásnak, mert olyan dolgot teszek szóvá, amelynek igazán nem lett volna szabad előfordulnia.
Annak idején, mikor a közvadászatok előtt Prológusomat írtam, igazán nem is álmodtam róla, hogy ezt is szóvá kellene tennem, de még alapos ok nélkül nem is mertem volna szóvátenni, mert sértő lett volna a feltevés, hogy ilyesmi a magyar vadásztársadalomban előfordulhasson. Arról van szó t. i., hogy több helyről is panaszt hallottam, mely szerint a közvadászatra meghívott vadászok fölöslegesnek tartják, hogy a meghívóra reflektáljanak. Hacsak nem mennének el a vadászatra, az még rendjén volna, de az már csakugyan nincs sehogysem rendjén, hogy a meghívót még arra sem érdemesítik, hogy néhány sorban jeleznék a vadászatról való távolmaradásukat. Egyszerűen félredobják a meghívót és nem mennek el! Valamikor a vadászat a legúribb sport volt, s én, meg velem együtt nagyon sokan, még ma is annak tartom. Éppen ezért érthetetlen előttem, hogy ilyesmi egyáltalában előfordulhat. És még hozzá olyanok részéről is, akiknek társadalmi állása mintegy garancia arra nézve, hogy a legelemibb illemszabályokkal tisztában vannak! Szerény nézetem szerint a vadászatra való meghívás mindig megtiszteltetés bizonyos fokban, amennyiben ezzel vagy a jó puskást, vagy a kellemes vadásztársat, vagy nem tudom én micsoda jó tulajdonságot ismernek el bennem, melynek folytán kívánatosnak tartják, hogy a vadászaton részt vegyek. De feltéve azt az esetet, hogy valaki úgy gondolkodnék, hogy tartsa az a vadásztársaság megtiszteltetésnek, ha ő részt vesz a vadászaton, akkor is várjon veszít-e méltóságából, ha egy udvarias levélben kimenti magát és fenntartja magának máskorra a szerencsét? Én úgy érzem, hogy ezzel önmagát tiszteli meg, ha már egyszer bármi okból is nem akarja megtisztelni a meghívókat megjelenésével, míg ellenkező esetben, ha méltóságán nem is esik csorba, de mindenesetre gondolnak valamit róla, amit aligha szeretne hallani. Tekintsünk el azonban a dolognak ettől az oldalától, és ne tekintsük a vadászatot úri szórakozásnak, hanem csak egyszerű gazdasági ágnak, és vegyük úgy a dolgot, mintha a gazda meghívna, hogy segítsek neki aratni. Én azonban a fülem mellett eresztem el a meghívást, nem mondok rá sem bűt, sem bát, mert így kényelmesebb. A gazda ellenben megcsinálja számvetését. Kiküldött harminc meghívót. A meghívottak közül lemondtak négyen, eljönnek tehát huszonhatan. Megrendel tehát háromszor huszonhat hajtót, huszonhat ebédet, esetleg ugyanannyi vacsorát, és a vadászat napján megjelennek tizenketten! A már megrendelt hajtókat el nem küldheti, mert ezek teljes joggal hivatkozhatnak arra, hogy lemondtak egyéb munkaalkalomról, és így egy puskásra juthat hajtó. Az ebédeket sem rendelheti vissza, és, ha elfogynak, ha sem, meg kell fizetnie. Megvan tehát a nagy költség, a vadászat ellenben nem sikerül, mert gyéren van a puskás. Ha mindenki időben megírja, hogy nem jelenhetik meg, számol ezzel a körülménnyel, esetleg meghív még másokat, vagy az egyszerre tervezett vadászatot két izromban tartja meg, szóval segít magán, ahogy tud. Még nem láttam olyan területtulajdonost, aki megharagudott volna egy megokolt, udvarias hangú lemondásért, olyant ellenben láttam már, aki eláldotta az illető tapintatos meghívottakat, akik nem tartották őt érdemesnek arra, hogy néhány sorban jelezték volna távolmaradásukat, s égre-földre fogadkozott, hogy tőle ugyan várhatnak ezentúl meghívót. Teljes mértékben igaza van, de ezzel legfeljebb lelkén könnyít egy keveset, a kár azonban csak kár marad. Nem tudom elképzelni, mi lehet az oka ennek a jelenségnek. Tény az, hogy a konjunktúra idején sokan vették a kezükbe a puskát olyanok is, akiknek kevés fogalmuk volt az úri szokásokról, de ez végeredményben nem ok arra, hogy mások is utánuk induljanak. Ezelőtt az volt a rend, hogy a műveltebb hatott a műveletlenebbre. Most teljesen megfordult volna a világ rendje, s azok rántanának le bennünket magukhoz, akik hozzánk emelkedni nem tudnak? ... Igen-igen szomorú perspektíva volna ez, és annyira lealázó gondolat az egész művelt osztályra nézve, hogy nem tudom hinni! Tagadhatatlan, hogy a mai fiatalságon — tisztelet a kivételeknek! — nagyon megérzik, hogy a mozik emlőjén nevelkedtek, és így hiányzik belőlük a mélyebb lelki tartalom; de ez utóvégre csak átmeneti jelenség, és még ennek sem volna szabad ilyesmiben nyilatkoznia. A tisztességtudás elvégre vele kell hogy szülessék az emberrel! Bocsánatot kérek a Nimród igen tisztelt olvasóitól, hogy éppen ennek a lapnak a hasábjain teszem közzé észrevételeimet, de úgy gondolom, hogy akik ezt a lapot olvassák, annyira ízig-vérig vadászok a szó nemesebb értelmében, hogy példájukkal, egy-egy odavetett megjegyzésükkel nagyon sokat tehetnek annak érdekében, hogy az ilyen visszaélések megszűnjenek. Elvégre bizonyos mértékig kedves kötelességünk mindnyájunknak nemcsak arra vigyázni, hogy a vadásziasság törvényei megtartassanak, hanem oda is kell hatnunk, hogy a régi szép hagyományok el ne kallódjanak, és a vadász, még ha subában jár is, érzésében és gondolkodásában megmaradjon úrnak. Nekünk kell elhintenünk a meg nem írt törvényeket, amelyeknek megtartása nélkül a vadászat csakugyan nem lesz más, csak állattenyésztés és húsipar.