A májusi Hortobágy színeinek látványa szinte elszorítja a torkomat, amikor a földes útra kanyarodva kísérőm lelassít a kocsijával.
Megállunk a nagyiváni vadászterület szélén, és megáll velünk az idő is, a mindennapok gondjai egyetlen pillantás alatt feledésbe merülnek. A rétek még kaszálás előtt, füveik hajlonganak a szélben, színük mutatja ugyan a kora tavaszi csapadék erejét, de néhol már sárga foltok világítanak a távolban. A közelben a puszta szimbóluma, egy ágaskút magasodik. Magányos, elgörbült gémje az ég felé mutat, káváján a deszkák már feketék a naptól, itt-ott hiányzik is belőlük néhány darab. Környéke gazos, gondozatlan, s hogy van-e víz benne? Nem tudom.
Lassan megindulunk a poros úton, amelynek szélén, az árkok partján lekaszált széna sárgállik, s az egyik alacsony bokorról szalakóta rebben fel előlünk. A pompázatos madár színei úgy világítanak a halvány égbolton, s a délutáni nap fénye olyan kontúrt fest köré, mintha csak valami tájat festő művészember vásznáról került volna elénk hirtelen.
A pillanat látványa még sokáig ott kísért a szemem előtt, még akkor is, amikor bevetett földek mellett haladunk el, amelyek közepén, a szikes foltokon kamillatenger virágzik. Eltéveszthetetlen gyógynövény illata ott úszik mellettünk a levegőben.
Az árpa már majd’ a derekamig ér. Zöldjét már szinte teljesen elhagyta, színe néhol sárgulni látszik, bár a laposokon még éretlenebbnek tűnik. A nagy táblákon meleg szél borzolja a gabonát, s egyszerre hajlong milliónyi kalász.
– Itt él az a bak, amelyikről beszéltem neked, az árpában látom mindig – töri meg a percek óta tartó csendet Lajos, amikor a Kökényeshez érünk, majd így folytatja: – Korán van még, bejárjuk a területet, és később visszanézünk ide, mert ki fog váltani a rétre is.
Barátom igen beszédes ember. Igaz, jó témánk is bőven akad. Aggódunk a magyar vadért, ki-ki a saját érveit, és érzelmeit hozza fel, de sok mindenben egyetértünk. Szenvedélye kivételes, meglátásai pontosak, lényegre törők, hozzáértése számomra nyilvánvaló. Beszélgetés közben szinte nem is érezzük a múló időt, amelyet azért a nap állása egyértelműen jelez számunkra.
Utunk átvezet a kis falun. Nagyiván főutcája szinte üres, alig-alig látunk valakit. A híd után pedig újra ott vagyunk a Hortobágy kapujában. Egy tanyahely mellett megállunk, mert üregi nyulak futnak át előttünk az úton, elég távol a kolóniák ismert helyétől. A nagy fűbe belegázolva hamarosan feltárul előttünk egy gödör a bokrok között, amelyet a birtokukba vettek. Üregeik nyílása látszik mindenütt, s a fű le van harapdálva. A szélvédett, rejtett élőhelyet jó érzékkel megtalálta a vad magának.
A szárazság jól látszik a szikes úton. Hatalmas repedések tagolják, az egykori sáros gödrök most üresek, a gyom is felnőte némelyiket. Előttünk birkák kavarognak az úton – újabb valószerű hortobágyi kép. Juhászt nem látunk velük, mintha őrizetlenül lennének, de láthatóan ez nem zavarja a nyájat, megindulnak, és átsorolnak az úton, majd a túloldalon nyugodtan legelésznek tovább. Távolabb, miután elhajtottunk a Gyöngy-tanya mellett, barátom megáll a kocsival, és hirtelen egy távcsövet emel a szeme elé.
– Túzok – mondja, és előre mutat. Hitetlenkedve nézek az előttünk elterülő lucernára. Ott áll a túlsó odalán egy kakas, mint valami jelenés. Színe, mérete semmivel össze nem téveszthető, s a vadászember szemének gyönyörű látvány. Lépked néhányat, de mögüle felszáll a tyúk, amelyet eddig nem láttunk, és laposan elrepül egy távoli akácliget irányába. A kakas néhány pillanattal később követi, szárnyra kel, és kimért mozdulatokkal végül eltűnik a szemünk elől.
Az életem során első ízben látott túzokmadaraim élményétől már úgy érzem, hogy érkezésem nem volt hiábavaló!
A nap nyugovóra hajol, s a pusztában lassan megmozdulnak az őzek is. Egy- két fiatal bak kíváncsi tekintettel néz vissza, amikor szemügyre vesszük, vagy éppen suták ugranak el a kocsi elől. A kanyargó utakon lassan a Kökényes felé fordulunk, és éppen az árpához érünk, amikor Lajos hirtelen megáll, és előre mutat.
A kalászok között egy bak feje és magas agancsa látszik. Nézelődik, lép néhányat, de bennünket figyel. Hiába van közel, lövést nem tudok tenni rá, magasan takarja a hosszú szárú gabona. Még várunk, hátha megindul kifelé, de egyszerre csak eltűnik – lefekszik a magas árpában. Barátom tovább hajt az úton, majd az első kanyarulatnál lévő nádfolt mögött megállunk a kocsival, és elindulunk visszafelé.
A rét szélén, ahova a bak kivált minden este, egy kis fa látszik a kis árok belső partján. Oda igyekszünk, hogy legyen némi takarásunk, amikor kiér, azonban a vad dolga elég sietős, még fél úton sem járunk, már félig kilép az árpából, és jön kifelé. Mi pedig ott állunk takarás nélkül a réten, az árok mellett. Lajos nyitja a lőbotot, én pedig gyorsan ráteszem a puskát. A bak megáll, bennünket figyel, de mivel nem mozdulunk, tovább indul. Kiér az útra, és kissé fordul is, mutatja az oldalát.
Én pedig az előző heti, rossz emlékű hibázásra gondolva, az oly nyilvánvalóan lövésre álló vadat…szépen elhibázom.
Ismételni nincs időm, a bak az árpába ugrik, de megáll, és kis idő múlva elballag jó takarásának rejtekében.
Lajos jó érzékkel igyekszik oldani zavaromat, s azonnal megindul, hogy eltávolodjunk a helyszíntől.
– Később visszajövünk, napnyugta után ki fog váltani újra – vígasztal, de velem együtt talán maga sem hiszi, hogy ez megtörténhet.
– Persze még reggel lehet esélyünk ugyanitt – gondolom én is magamban, és igyekszem az új feladatra koncentrálni.
Nagy táblákat járunk be, ismert bakokra várunk, de mindhiába. Egyet mégis találunk, amely felén közelít, rá is cserkelünk a csatorna partján, de ígéretes, erős baknak bírálja el hivatásos vadász barátom.
A közeli repcében pedig suták ugrálnak, míg bennünket a réten felzavart szúnyogok csípnek, és ösztönöznek lendületesebb haladásra.
Napnyugta után rohamosan fogy a világosság. Visszaindulunk a Kökényes felé, de ott csak akkor van esélyünk, ha még lővilággal érkezünk. Az útra kiérve felemelem a távcsövet, és…egyszerűen nem hiszek a szememnek. Az elhibázott bak ott eszeget a réten, a kis fa közelében.
Letérünk az útról, a nádat belülről kerüljük meg. Az árpában a művelőnyomon, mélyen meghajolva, eljutunk addig, ahol a bak áll a túloldalon. Már a lőboton a puska, amikor Lajos mellém áll, hogy a könyökömet is jól fel tudjam támasztani. Az őz bennünket figyel, majd megindul. Kísérőm ráfügyül, és amikor a vad megáll, eldördül a lövés.
Az erős becsapódás hangja megnyugtat. Odasietünk, keressük a magas fűben, majd Lajos egyszer csak megáll, és maga elé mutat:
– Ott van. Menj, vedd magad birtokba!
Megállok felette, s a torkom elszorulását semmilyen öröm nem tudja megakadályozni. Leveszem a sapkámat, mellé térdelek, megvizsgálom a lövését, magas agancsának látványától még mélyebben veszem a levegőt. Majd felállok, és megköszönöm Lajosnak az élményt, sorsomnak pedig a második lehetőséget…
Az árok partján, szénaágyon készítjük el a terítéket. Sebére töret, köré, a szikek virágából kamillakoszorú kerül. A már szinte teljes sötétségben meggyújtott máglyák lángja titokzatosan lobog a nagyiváni határban, ahol a pusztában álló öreg gémeskútra madarak szállnak le éjszakára.
