A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adatai szerint a holló (Corvus corax) hazai állománylétszáma - a kíméletlen üldözések és pusztítások következtében - az 1970-es években kritikus mértékűre, mintegy 30 párra csökkent.
A fokozott védelem alá helyezést követően az állományban mértékletes gyarapodást figyeltek meg, majd az 1990-es években ugrásszerűen megnőtt a hazánkban költő hollópárok száma, amelyet jelenleg 800-1000 párra becsülnek. A faj állománya megerősödött, napjainkban már nem igényel fokozott védelmet, jelenleg védett kategóriába tartozik.
Mivel a holló táplálkozási szokásai meglehetősen sokoldalúak, így szívesen fogyasztja többek között az elhullott állatok tetemét és a kizsigerelt vad belsőségeit is. Ebben az értelemben hasznos a jelenléte egy gímszarvassal gazdálkodó vadászterületen, és bizonyos esetekben még egyéb támpontot is adhat a vadgazdának. Ha a magasban keringő hollópár, vagy esetleg népesebb hollósereg egyszerre csak leereszkedik, érdemes rövid időn belül felkeresni a helyet.
Hogy a vadászterületünkön élő hollók létszáma mikor lépi túl a kívánatos mennyiséget, arra a következő, személyes példa adhat választ:
Somogy megyei nagyvadas vadászterületen, egy vadföldnek vetett lucernatáblán ejtettem el egy gímszarvas borjút. Már a birtokbavételkor – néhány perc múlva –, közvetlenül a teríték felett két holló körözött a magasban. Többször volt már olyan érzésem, és ez esetben is, hogy a lövés hangjára jöttek oda.
Mivel a reggeli cserkelés miatt a kocsitól meglehetősen messze voltam, ezért a vadat az elejtés helyén hagyva, igyekeztem mielőbb a járműhöz jutni, majd újra a lucernatáblára visszatérni.
Hihetetlen látvány fogadott.
A gímszarvas testét, szemeit, száját, lágy részeit 30-40 holló tépte–szaggatta. Amikor közel értem, egy részük felrepült a dudaszótól, az utolsó három azonban csak a mellettük való megállás idején hagyta el a tetemet.
Úgy, hogy mindössze húsz perc idejére hagytam őrizetlenül hajnali zsákmányomat.