Február volt, és tél a javából. Éjfélre járt az óra, amikor a gyorsvonat a hófúvásos éjszakában a kis délhoni vasútállomásra befutott.
Éppen idejében. Mert, ha csak egyetlen órát késik a hatalmas, pöfögő mozdony, úgy megrekedünk valahol a hóban, hogy reggelig sem ásnak ki belőle.
A vasúti szálloda első, tehát legfelső emeletén helyezkedtek el a vadászok. Szobámra azt mondták, hogy jól befűtötték, ennélfogva meleg. A mindenféle cele-cula, cókmók elhelyezése, de főképp a bunda levetése után azonban szempillantás alatt megállapítható volt, hogy ebben a vasúti szállodában meleg az, amit annak tart a szárnyas képzelet. Ámde az apró vaskályhában valóban lobogott a tűz, és kedvesen, biztatóan ropogott az égő száraz, illatos akácfa, ami a legszebb reményekre jogosított. Nem lesz itt semmi baj éjszaka!
A vendéglőben vacsorát rendeltünk, mégpedig sürgősen, hiszen kevés az idő az alvásra, mert a vicinális már reggel hat órakor indul velünk tovább. A szél bőgött odakünn. A vendéglő ablakán át, az állomás gyér lámpavilágosságában láttuk, ahogyan a viharszél sebesen kergeti a havat. Időnként a háztetőről lesepert hópor keringett, játszott sűrűn az ablak előtt.
A vacsorát sebtiben elfogyasztottuk, és mentünk aludni. Szobámban pokolian lobogott a kályha tüze. Sőt a kályha vasa meg is pirosodott. Itt jó világ lesz, gondoltam, a reggeli feltápászkodás idején.
Igen ám!
De amikor az ablak előtt álló éjjeliszekrényen a gyertyát meggyújtottam, azt láttam, hogy elfekszik oldalvást a lángja. Szinte haldoklik. A szél majdhogy el nem fújja! Az ablakok kívül-belül rosszul zártak, ezen pedig segíteni nem lehetett. Tapasztaltabb, ravasz vadászember ilyenkor csak „félig” levetkőzve bújik a dunyha alá… Onnan néztem kikandikálva, hogyan surrannak apró hópihék a szobába, és menten vízzé válva, hogyan potyognak holtan a padlózatra. Irigyeltem ezeket a kis hópelyheket. Elolvadtak a szörnyű – hőségben… Eloltottam az időközben féloldalra égett gyertyát, és bágyadt tekintettel meredtem a vaskályhára, amelyben vígan lobogott még a tűz, barátságos fényt árasztva a sötét szobába. Ha a szoba nem is, de a kályha kétségtelenül meleg volt. Bele is pirult alaposan. Szóval a kályha e pillanatban még irigylésre méltó volt, de előrelátható, hogy egy-két óra múlva vacogni fog az is…
Eközben csípős hópihék szálldogáltak csintalanul az arcomra, és áramlott fejemre a hideg. A nagyvánkos csücskével védekeztem sikertelenül.
– El kell húzni az ágyat az ablaktól! – De bizony ez komolyabb nehézségekbe ütközött, és a huzogálásra az ágy széthullással fenyegetett.
– Be kell tömni az ablakréseket! – adtam ki magamnak most már szigorúan a parancsot.
Nyakravalók, zsebkendők betömködésével sikerült tűrhető helyzetet teremteni és – álomba merülni.
Hát így kezdődött!...
…Csöndes reggeli időre ébredtünk. A szél elállt. Puhán, kövér pelyhekkel, lassan havazott. Amikor kivilágosodott, fehér köntössel takaródzott minden.
Hét órakor kiszálltunk a meleg vonatból, és nyolc órakor, döcögős kocsikázás után a mezei és erdei utakon a célhoz értünk. Bent, mélyen az erdőben.
Kovácsi Gyurka, a vadőr jelentett.
– A szarvasok nagy falkában járnak!
– Disznók?
– Lehetnek azok is a második vagy a harmadik hajtásban.
Olyan embernek néztem hirtelen Kovácsit, akinek nem szikla a szava, amire építeni lehet…
A hajtóvadászatot elsősorban szarvastehenekre rendezték, amelyeknek februári lelövésére engedélyt kaptak, mert azok már túlságosan elszaporodtak.
– Majd megritkítjuk soraikat! – szólott határozott hangon Dönczi Guszti vadásztársunk, akiről hamarosan kiderült, hogy a hajtásokban jobb oldali szomszédomnak jelölte ki őt a balga végzetem.
A hajtók halkan elindultak. Amerre mentek, szeszélyes lábnyomok jelezték a hóban útjukat. Két vadásztársunk velük tartott.
Elfoglaltuk állásunkat.
Ahogy kijelölt helyemre érkeztem, a havazás elállott. Karabélyomat az egyik öregebb nyárfa törzséhez támasztottam. Csönd volt a fehér erdőben, halálos csönd. Szeretem nagyon ezt a hangtalanságot, mert a természet akkor beszél a legszebben, amikor hallgat… Szél se libbent, madár se röppent. Arra gondoltam a halotti némaságban, hogy itt csöpp madárélet sincs. Elmentek a zord tél elől még délebbre a kis madarak, hiszen a legtöbbjének „két hazát is adott a végzete”.
A ritka szálerdőbe mélyen be lehetett látni. Csak itt-ott volt egy-egy bokrocska, amelyet hóbuckává változtatott az elmúlt éjszaka. A szálas erdőn túl sűrűség következett. Abba ereszkedtek be a hajtó emberek. Távolabb róka sompolygott előttünk oldalfelé. A hajtók tehát elindultak. A róka komák rendszerint elsőként oldódznak…
Dönczi kétszer reszeli a torkát, és mutogat a róka felé, majd húz egyet a szilvapálinkás üvegecskéből. Bal szomszédom komoly nyugodtsággal áll. Dönczi a róka látására fellelkesülve, ismételve meglátogatja a szilvóriumos üvegecskét, hogy utána még egyet reszelhessen a torkán. Sok ital lemehetett már azon!...
Röviddel ez után, a hajtóvonal felől fegyverdörrenés hallatszik, és két perc sem telik bele, az erdő mélyében, a fehér szőnyegen fekete foltok jelennek meg. A foltok mindinkább gömbölyödnek, ahogyan közelednek állásom felé. Folyvást nőnek, nagyobbodnak, és szinte már gurulnak, amint közelebb érnek. Mint valami hordók. És egyenest nekem, mintha zsinóron húznák őket! Gyorsan reájuk irányítom távcsövemet.
– Jaj, csak most ne reszeljen Dönczi!
Jön a kis vaddisznókonda szapora ügetésben.
Meredten, lövésre készen állok.
Heten jönnek. Elöl az öreg emse, hátrább, oldalvást az erős agyaras, majd újból koca, három süldővel a nyomában, utánuk pedig az ifjabb, de elég erős kan.
Dönczire pillantok. Izgalmas készülődést árul el. És amikor a konda alig negyvenlépésnyire van előttem, tizenkettes puskájából, Brenneke-golyóval odagyújt. A gondolat persze gyorsabban villant át az agyamon, mint amilyen sebesen a golyó a disznók közé vágott. A gondolat szerint szomszédom a durva önzésnek és a kapzsi vadászoknak egyik gyönyörű kivirágzása. Nem vadászeszmény! Az ilyen pedig, amennyire tökéletes a kapzsiságban, majdnem mindig ugyanolyan tökéletlen a lövéseiben.
A disznók az ízletes dörrenésre még hevesebben megiramodtak, és rohantak tovább felém, hogy a vadászvonal mögötti sűrűségbe váltsanak sebesen.
Szomszédom lövése után azonnal megnyitottam a tüzet a nagy kan fejére, amire az hatalmasat karikázott, majd a hátán fetrengve kapálódzott. Aggályos volt a helyzet, hogy Dönczi a széles úton átvágtató disznókra újból lőni fog, ami éppenséggel nem kellemes, ha a másik vadászember a vaddisznókonda kellős közepén áll. Feltevésemben szerencsére csalódtam, Dönczi mégiscsak megfékezte indulatait. A fiatal kan erős iramban, tízlépésnyire vágtatott el mellettem, és nem volt nehéz lapockáját célba kapni. Lövésemre kettőt ugrott, majd oldalra dőlve, hosszant elcsúszott a havon.
Dönczi hevesen lekapta kalapját, és felém libegtette, majd a flaskóját emelgetve, nagyot húzott az utóbbiból.
– Hivatásos ivó... – gondoltam magamban.
A második hajtásban, amelybe Kovácsi a disznókat belejósolta – négy szarvas volt. Ezek oldalfelé kitörtek. A következőkben két rókát ejtettek el a vadászok. A negyedik hajtásban Dönczi lőtt rókát, amire még inkább nekiveselkedett.
Ebédidőre kibukkant a nap a fellegek közül, és kellemes melegséget árasztott a tájra a szélcsendes időben. A hó visszaverte a napsugarakat, hogy fokozza a melegséget, amelyben mintha már a tavasz előhírnöke bujkált volna az erdő fái között. Egy-két madárka is kiröppent a közeli bozótosból, tehát mégsem mentek el valamennyien. Talán már az örvös galambok is itt rejtőznek valahol, hiszen azokat a legelsők között hozza haza a – szerelem.
Ebéd utánra már csak két nagyobb hajtás maradt.
– Kiadósak lesznek – fakasztott újabb reményeket Kovácsi, a vadőr, de megint tévedett, mert az első hajtás egyáltalán – nem adott ki semmit.
Ellenben…
Az utolsó hajtás közepén járhattak már a hajtók, amikor zsongás-bongás és különös zűrzavaros hangok hallatszottak felőlük. A zörejekből hamar dübörgés lett, és jobb felől nagy hóporfelhő kerekedett, a hóporfelhőben pedig láthatóvá vált a hatalmas szarvascsorda, amint összegabalyodva törtetett vonalunk felé. A szarvasok, elöl a vezértehénnel, meg-megálltak, tanakodtak, majd újra elindultak, és egyesek óvatos ügetésben, a többiek lassú iramban rohanásztak bizonytalanul. Így kerültek tétovázva a vadászvonal elé, amire a Dönczin túl álló fiatal vadász kilőtte közülük az egyik tehenet. A szarvasok, bikák, tehenek, borjak a lövésre átváltottak előttünk keresztben, miközben Dönczi kétszer is odadurrantott, és lesántította a legközelebbi szarvastehenet, ami nagyobb hiba, mint az egészen eltévesztett lövés. A hajtók még messze jártak, amikor a szarvasok elibém kerültek. A gabalyodásban óvatosan kellett a lövést eleresztenem azért, hogy az egyik tehénre irányzott Schönauer-golyó ne üsse át az állatot úgy, hogy mögötte még valamelyikben fölöslegesen kárt tegyen.
A lövés sikerült: a tehén a lapockáján találva összecsuklott, elvágódott, és néhány másodperc múlva már szikrája sem volt benne az életnek. Bal oldali szomszédom is kilőtt pontos lövéssel egyet az öregebb tehenek közül, amire a csorda hangos törtetéssel eltűnt oldalvást a lábas erdőben.
Két agyaras, három tehén és három róka került terítékre. Öreg vadkanom hatalmas agyaraival pompás látványt nyújtott…
A lefújáskor a februári mennybolt ismét elborult. Csönd ült az erdőkre, az alkony is közeledett, borongós, fázós hangulat szőtte és színezte át szürkésen, ködösen az erdőt, benne a sok nyírfát, amelyek fehér köpenyükkel vetekedtek az éjjel hullott hó friss fehérségével. A csöndet csak Dönczi harsány hangja zavarta, amikor a kocsikra cihelődtünk. Ő került a kocsin mellém, és így volt útitársam, aki helyettem beszél. Mert Guszti legalább annyit beszélt, mint amennyit ivott. Valljuk be magunk között, hogy őkelme a vadásztársadalomnak meglehetősen elviselhetetlen példánya volt, de hát ilyennek is kell lenni. A lehelet párája a bajuszára fagyott, és az alól zuhatagként áradt belőle a szó. Elsősorban arra biztatott, hogy a „kanduplét” okvetlenül írjam meg, amihez ő nem ért, bár ő is irodalmár, de csak – olvasó! Egyébként „befejezett műveltségű” ember, amihez kétség valóban nem fért… Vétkeznék azonban a történelmi hűség ellen, ha útitársam jellemzéséhez nem fűzném még, amit rövid ismeretségünk alatt már világosan láttam, hogy amolyan csakazértis-, majdmegmutatomén-természet, száraz, meredek, cingár, de viszont hangulaterős ember, aki túlságosan szereti magát, kivált étel és ital tekintetében. Valamikor kisebb birtoka is volt, de addig „ivolázott” szesztestvéreivel, míg sikerült velük, no és persze a cigánybandákkal a birtokocskát – megzenésítenie… Gyanús, hogy a polgári életben valamikor erősen szerepelhetett a könyökmozgalmakban, de az emberi lét általános komoly kérdései központi idegrendszerét közelebbről bizony nem érdekelhették…
Elmélkedésemet nem zavarta Dönczi Guszti kiapadhatatlan szóbősége. Közben lassan a vadászházhoz érkeztünk. Meghozták oda az elejtett vadakat is. Ott feküdtek egymás mellett a havon, szépen, békésen, sorjában, hiszen a halál országában ők is egyenlők… A három muzsikus cigány (ki tudja, honnan kerültek ide?) éhes vágyakozással merengett a teríték előtt…
Következett fiatal vadásztársunk „felavatása” első szarvaslövésének örök emlékére. Ítélet-végrehajtónak az öreg, vastag Gruska bácsit jelölték ki, mint elsőrangú szaktekintélyt, akit esztendeje nem láttam, és bizony nagyot hullott azóta. A komoly, gyér szavú Gruska bácsit, akinek szakálla is volt, amelyet búba-gondba csavarodottságában (nyolc gyermek atyja!) félárbocra eresztett. Hej, pedig valamikor de bőpénzű ember volt!... Sok vihart látott kakasos puskájával, de kivált különös, régimódis vadászöltözékében olyan volt az öreg, mint valami régészeti kiállítás. Meg kell adni, hogy az ítéletet is szigorú komolysággal hajtotta végre, amire még Dönczi Guszti is megvakarta a fejét, mondván:
– Ez alaposan kikapott, a kiskésit neki!...
A vacsora alatt a cigányok nekifeküdtek a hegedőknek, Kovácsi hordta szorgalmasan a bort, a borállományban pedig a vadászok kíméletlen pusztításnak mentek a végére. Még Gruska bácsi is derülködött olykor, ami ám nagy szó. Az asztal örömei mind előttünk voltak. A finom eledeleket Kovácsiné kínálgatta, amolyan „tűzről pattant menyecske”, szeme, mint a fekete bogár, kedve, mint a tavaszi napsugár. A beszélőkéje? No az is rendben volt… Dönczi italos gerjedelmében felköszöntőt mondott, amelyen az a különös gondolat vonult végig, hogy „úriembernek csak az nevezhető, kinek a szájából a szesz messziről érezhető”. Ő kétségtelenül úriember volt, főképp másnap, amikor már olyan volt, mintha élve temették volna el…
– Idva lesz – szólott később lelkesen Zahorai jegyző úr virítóan csúf magyarsággal –, mégpedig a disznókra! – És – reám pillantott vészesen…
– Húzzátok! – kiáltotta Dönczi, aki már veszekedett jókedvében volt, amikor kilenc óra felé jelenti a vadőr, hogy „odakünt erősen havazik, és kegyetlenül fúj a szél”. – Húzzátok: „Hogyha látom a förgeteg elejét…”!
– Nahát, már megnézem – mondottam, és azzal, mint az angyalok Narvickból, eltűntem.
A vendégszobában kedvesen pattogott a vaskályhácskában a tűz. Kovácsiék vastag dunyhája alól gyönyörködtem a kályharéseken kiszűrődő fény játékában, és hallgattam a túlsó szobából átharsogó nótaszót és a – „förgeteg elejét…”
Odakünt bizony hullott sűrűn a hó, és fújt nagyon a szél.
Hát így végződött!...
(Megjelent az író „Vadászutakon” című kötetében.)