Időtlen idők óta hangosak telente a magyar erdők a hajtók kiáltozásaitól, még megsaccolni sem tudjuk, hogy hány ilyen vadászat volt eddig, mégis minden történet egyedi, más, mint a többi. Ahogy Varga Csaba alábbi írása is az.
Hideg, de borongós téli reggel virrad, amikor gyalogosan leereszkedünk a vasút völgyébe Viszakpuszta felől. Csendesen lépkedünk egymás után, vállunkon a puskával, és csak néha-néha váltunk egy-egy halk szót, miközben barátaimat a fahíd felé irányítom. A deszkák még zúzmarásak, és a híd is gyenge fából épült, ezért egyesével botladozunk át rajta a túlsó partra. Lacit megállítom a nyiladékon, ahol a szóró földje fel van túrva, s a fagyos göröngyök között vaddisznónyomok látszanak mindenütt. Megmutatom a nyiladék végén kezdődő mezőt, s fölötte az akácost, amire figyelnie kell, majd a sapkámhoz emelem a kezem, és tovább indulok. Robit az átjáróban állítom el - ami egy szűk, kanyargós út, de komoly vadváltók keresztezik - majd tovább sietek a Négy-hektáros kaszáló aljához, az árokpart közelében kijelölt lőállásom felé.
Amikor megállok a vastag égerfa mellett, hátizsákom lassan a földre csúsztatom, a puskámat pedig a kezembe veszem. Lassan elcsendesül minden körülöttem, elhalnak a hangok, amelyeket a lépteim keltettek, miközben átgázoltam a rétről a nyirkos, korhadt avartakarón keresztül. A szél is csak néha mozdul, meglengeti a fák ágait, és ez a csendes magány nagyon is kedvemre való.
Előttem, amerről a hajtás várható, szálerdő húzódik, öreg fák, égerek, fűzek törzse látható mindenütt. A vízfolyás közel van, de amolyan kiöntéses lapon állok, ahol a víz kiszélesedik, és sásos talajt hoz létre maga körül. Ezen a sáson át széles váltók igyekeznek a mező felé, kitaposva, sárosan, s ez, jóleső magányomban reménnyel tölt el.
Még nem hallom a hajtók hangját, ezért a puskát óvatosan a fának támasztom, és egy pohár gőzölgő teát iszom, hogy a hosszú hatás idejére alaposan felkészítsem magam.
A kotorék a Pamuki-tető szélén kezdődő szakadék egyik kis különálló gödrének az oldalában volt, egy rég kidőlt, s a gyökerével kifordult, korhadt fa alatt, mélyen a száraz, agyagos talajban. Olyan hely ez, amelyet napfény nem lát sohasem. A meredek oldal, amely fölötte van, dél felől magasodik, majd nyugatra tör, így a magasan tartó nap nem tud bevilágítani oda. Reggel pedig még túl alacsonyan jár ahhoz, hogy gyenge, halványsárga sugarai áttörjenek a vasúti töltés melletti fasor ágai, és a talajt borító sűrű bodzabokrok között.
Az aranysakál a kotorékban valami szokatlan zajra riadt fel. Késő éjszaka tért nyugovóra, s a nappali órákat jórészt a rejtekhelyén töltötte, de most felemelte fejét, és a bejárat nyílása felé hallgatózott. Emberi hangok ütötték meg a fülét, s amikor ezeket felismerte, azonnal talpra állt, és a kidugta a fejét a gyökerek közül. A falu felől hallatszott a zaj, ami nem volt túl szokatlan számára, hiszen a házak kertje közelében meg-megfordult éjszakánként. De ez most más volt, ösztöne veszélyt jelzett. Kilépett a kotorékból, járása azonban furcsa volt, és imbolygó. Három megmaradt lábán mégis biztosan közlekedett, bár lassú volt, és szökdécselve tudott csak előre haladni. Az egyik mellső lába hiányzott, csak egy csonk lengedezett a helyén. Az ép végtag elől erős volt, és a súlypont miatt a test alá dőlt, így tudott járni, sőt, vadászni is. Néhány éve egy csapda fogta meg a lábát, amelyet több órás kínlódás után végül lerágni kényszerült. A seb begyógyult, a bőr, s a szőr beborította azt, ami a lábából megmaradt.
Amikor újabb hangot hallott, egy percet sem tétovázott, elindult a vasút mellett dél felé. A nagy erdő a hegy túloldalán volt, arra nem mehetett, mert onnan jöttek a furcsa hangok. Így aztán átvágott a vasúton, és a patak melletti sásos lapon megkereste váltóját, ami a rét felé vezetett…
A tea jólesően árad szét bennem, amikor újra a puskám után nyúlok, és a patakpartra fordítom a figyelmemet. A hajtók távol vannak, talán éppen elindulhattak, a hangok még nem érnek el hozzám. Mozdulatlanul, csak a fejemet mozgatva várakozom, amikor a látásom perifériáján feltűnik egy vörösesbarna folt. Hangot nem ad, levél sem zörren, ahogy a váltón közeledik. Éppen azon, amelyik az égerfa mellet vezet el, ahol állok. Egy jól megtermett sakál az, és már egészen közel jár, mire észreveszem. Mozdulatlanságom, ami elrejt, mert ahonnan közelít, nincs semmi takarásom, így bevárom egészen közelre. Furcsa járása, bicegése feltűnik ugyan, de tovább nem tudok figyelni rá, a vállamhoz emelem a puskát. Azonnal kifordul a csapásról, úgy éri a lövésem. Csak elfekszik az avaron, és csendesen kiszenved.
Közben maghallom a hajtók zaját is, de még messze járnak. Odalépek, és a sapkát leveszem a fejemről, amint megállok felette. Már látom a bicegés okát, a csonka, szőrrel jól benőtt lábat, s mellette a megvastagodott másikat. Termete, kondíciója, tömött téli szőrzetének minősége, fogyatékához képest egészen megdöbbent.
Visszaállok a helyemre, a lövés zaja is már elült a vizenyős sásos lap és az égerfák között. A hajtás végén pedig aggatékra fűzöm a háromlábút, és elindulok vele át a réten, s át a patakon Viszakpuszta felé.