Sok kedvenc helyem van messze mindentől, ahol csak az erdő hangjai, neszei érvényesülnek, ahol a természet alakította térélmény harmóniája magával ragad.
Egy ilyen hely az az erdei nyiladék is, melyet nagyon régen közelítőnyomként használtak, de már több évtizede a növényzet hódítja vissza a területet. Szeptember közepén, egy kora reggel itt kuporogtam a párától vizes növényzetben és hallgattam a távoli szarvasbőgés libabőrt képző hangját. A közelben csend volt, de a környező dombok tölgyeseiből több irányból is hallatszott a bikák mély orgánuma.
Öt bikát tudtam a hangok alapján megkülönböztetni, de szomorúan vettem tudomásul, hogy nem közelednek, sőt némelyik inkább egyre távolabbról szólt. Biztos mások is ismerik azt az érzést, hogy „Mi van, ha rossz helyen vagyok és egy másik területen ott tombolnak a bikák.” Bennem volta kétség: Mozduljak? Menjek tovább? Úgy döntöttem, hogy tovább indulok.
Abban a pillanatban ahogy a fűben felálltam az erdőből kirontott két bika és a nyiladék közepén egymással szembe fordultak. Úgy száz méterre lehettek tőlem. Mozdulatlanul vártam a fejleményeket, és alig hittem a szememnek, hogy miként kerültek oda ilyen hangtalanul. Aztán ez a hangtalanság megszűnt, mert a bikák hirtelen mozdulattal leszegték fejüket és agancsaik hangosan csaptak egymásnak. Testük összefeszült és körbe-körbe forogtak, ahogy próbálták egymást odébb tolni.
Fotózás szempontjából távol voltak és pont egy olyan helyen, ahol a fák koronája már összeért és kevés fényt engedett csak a nyiladék aljára. Közelebb kellett lopakodnom, hogy fotózni és filmezni tudjam a váratlanul felkínált eseményeket.
Óvatosan nagyjából húsz métert sikerült lefaragnom a távolságból. Nem mertem többet kockáztatni, mert időközben kiváltott egy fiatalabb bika is a porondra, aki könnyen kiszúrhatott volna. Néhány percig tartott a harc, melyet végig fotóztam és filmeztem is.
Az eseményről készült rövid videó itt érhető el.
