A májusi napos hétvégék egyikén a két jó barát megbeszélte, hogy járnak egyet a területen. Kimennek csak úgy, sétálni, szemlélődni, aztán majd meglátják, mi lesz.
Mindketten az őzek szerelmesei voltak. Ismerték, tisztelték, szerették és talán még többre is becsülték a többi nagyvadnál. A közeli kis településen laktak, ami félig a hegybe volt ékelődve. Innen jártak ki vadászni, de volt egy olyan része a falunak, ahol enyhén emelkedett, és tágas rétek, kisebb fás területek váltogatták egymást, ami aztán szépen belesimult az erdőbe. Ők inkább ezt a nagy, átlátható területet szerették, amelyben az elszórtan látható vadászlesek és az időnként rájuk szálló dolmányos varjú hangja jelentette a változatosságot.
– Már megint itt van az átkozott! Itt károg nekünk!... – jegyezte meg Sándor. Pista bölcsen hallgatott.
A poros földúton megindultak az első emelkedőn, de a magaslest már innen is látni lehetett. Nem voltak nagyon felmálházva, a hátizsákba csak néhány dolog került, na meg a puska a vállukra. Menni kellett jócskán, míg felértek. A dombtetőn útjelző tábla, ami főleg a kirándulókat szolgálta, de mindig viccesen megjegyezték, hogy „itt vagyunk a világ tetején”. Szeles időben eléggé tudott itt fújni, de szerencsére most csak lengedeztek a fák.
– Kicsit álljunk meg – mondta zihálva Sándor. Levette kalapját, és beletúrt enyhén őszes hajába. Körbenéztek a tájon. Az öreg dolmányos még mondta a magáét, de egy-egy citromsármány pirrogó hangja és a rozsdafarkú füttyös szava megnyugtatta lélegzetüket.
– Sanyikám, most már indulhatnánk! – sürgette barátját Pista.
– Te Pistám, látom, jó volt az ebéd, jó erőben vagy! – élcelődött mosolyogva Sándor.
Megindultak lefelé. Az enyhe szél jólesően szárította le róluk az emelkedő fáradtságát. Látni lehetett az elmúlt napok esőzései után maradt traktornyomokat a földben. De mint a pergamen, úgy mutatta a róka és az őz nyomait is a felázott talaj.
– Biztató jelek... – törte meg a csendet Sándor. A következő les mellett elhaladva, fácán kakatolt a sűrűben. Nem foglalkoztak vele, mert nem ezért jöttek.
– Állj csak meg, Sanyi! – veti oda Pista.
– Mi a bajod? Nem fácánozni jöttünk! – így Sándor. – Most ezt nézd meg! Valaki idekint volt, de arra nem volt képes, hogy hazavigye az eldobott sörösdobozokat meg a műanyag flakonját!
– Miért jön ki az ilyen?! Mi már rég nem leszünk, de ezek több száz év múlva is itt lesznek, mire lebomlanak! – harsant fel Pista. Levette haragoszöld gyapjú hátizsákját, és kivett belőle egy szatyrot. – Sándorom, akkor kezdhetjük szedni! – szólt határozottan Pista.
– De miért mi? Nem mi dobtuk el! – értetlenkedik Sándor.
– De mi vettük észre! Nem mehetsz el mellette részvétlenül, ha látod a problémát! – tanította Pista a fiatalabb barátját. Sándor nem szólt egy szót sem, megértette mondanivalóját. Fintorogva dobta a szemetet a szatyorba. Pista csak szótlanul mosolygott.
Ballagtak tovább. Hosszú kökénysor mellett vezetett útjuk, és már látták azt a kiülőt, ahová jöttek. Mielőtt elérték volna, jobbra, az egyik bokor mellett vörösesbarna szőrcsomóra lettek figyelmesek. Lent, az egyik ágon lengett finoman. Odamentek, és Pista szakértően megvizsgálta.
– Na? – kérdezte Sándor. Pista nem szólt semmit. Most látták csak, hogy kicsit előrébb, a bokortól a földútig, szőrfoszlányok vannak egy csíkban. Pista elnézett balra, figyelte a szántást. Beljebb ment, és látta, hogy ott fekszik a rőt szőrű. – Egy róka! – jegyezte meg hangosan Sándor.
– Mégis mire gondoltál?! – a barátja nem várt választ. – Mondjuk nem sok maradt belőle... – A szél egy pillanatra a varjú hangját hozta feléjük. – Na, itt már nincs mit tenni! Akasszuk föl a szatyrot a lesre, és másszunk fel! – kezdeményezte Pista.
Jó magasan voltak. A fegyvereket letámasztották, és őzek után kémleltek. Semmi mozgás. Azért jó volna, ha előjönnének – gondolták kimondatlanul. Egy ideje már szótlanul ültek, de Sándor egyre gyakrabban mozgolódott. A csöndet a korgó gyomra törte meg. – Te Sándorom, látom, nem volt elég az ebéd?! – vetette oda Pista viccelődve. Sándor csak a száját húzta el. Pista barátja mosolyogva benyúlt egy kis csomagért a táskába. Jó illatú, vaníliás porcukorral megszórt túrós rétest vett elő. – Megkóstolod? Még az ebédről maradt – nyújtotta át Pista felcsillanó szemű barátjának. Nagyon jólesett a sütemény. Kint az erdőn-mezőn valahogy minden finomabb. Már a másodikat majszolták, amikor az egyik cserjésen áttört egy őzbak. Irdatlan sebességgel futott. Ledobták a rétest, és a puskáért nyúltak. De hiába…
Mire lőhettek volna, addigra a kis koronás már beért a szemben lévő fasorba. Mérgesek voltak mindketten, de nem tehettek semmit. Pista, hogy kiadja feszültségét, odavetette Sándornak:
– Tudod, Sanyikám, te olyan vagy, mint az az öreg varnyú – mondta ízesen.
– Szürke? – kérdezte Sándor.
– Nem. Mindig csak károgsz meg fészkelődsz! – vetette oda.
– Pistukám, tudom, hogy mérges vagy, de cserébe majd én viszem a szatyrot.
Most már mindketten mosolyogtak. Volt még egy harmadik rétes búfelejtőnek, amit megettek, majd elhelyezkedtek és tovább szemlélték a tájat, ahogyan azt Isten megfestette.