A közelmúltban számos, a vadászszívet örömmel eltöltő kormányzati terv látott napvilágot, az elmúlt években új lendületet kapott az országfásítási program, melynek hosszú távú célja hazánk erdőterületének 21 százalékról 27-re történő emelése.
A programot Orbán Viktor miniszterelnök úr évértékelőjében is megerősítette. Ugyancsak az ő révén ismerte meg a közvélemény az illegális hulladéklerakók felszámolásának tervét, valamint az erdeinket, vadászterületeinket elborító, egyszer használatos műanyag termékek betiltását és visszaváltásuk lehetővé tételének elgondolását.
A természet védelme mindenki számára evidencia, de ennek módszerei és legfőképp az, hogy ki is az igazi természetvédő, sajnos reménytelenül elvész az „állatvédők” és a zöld mozgalmak PR-tevékenysége miatt! Be kell látnunk, hogy ameddig a Disney és más mesefilmalkotók hamarabb tudják eljuttatni a gyerekekhez a vadászatellenes propagandájukat, vagy éppen egyoldalúan, csak az erdő kivágására koncentrálva mutatják be az erdőgazdálkodást, addig minden generációnál vert helyzetből indulva kell megmásítanunk a rólunk alkotott képet.
A kézzel fogható valóság, miszerint a vadászokon kívül nincsen olyan társadalmi csoport, akinek konkrét érdeke fűződnék a természet megóvásához, sajnos még saját kommunikációnkon keresztül sem jut el közvéleményhez. Ki más is lenne rajtunk kívül, aki az erdő-mező összes szegletét bejárja? Ki az, aki nálunk jobban meg tudná mondani, hogy a kihordott szemét hol található? Kinek a kikapcsolódását, regenerálódását zavarja nálunk jobban a természetet elborító vissza nem váltható műanyag flakonok, fém italdobozok és csomagolóanyagok tömege?
Ebben a kérdésben akár nagyobb felelősséget is vállalhatnánk mi, vadászok, hogy az évenkénti „természettakarítás” kiváló kezdeményezése ne csak évente egyszeri kampány legyen, hanem a vadászok olyan intézményesített feladata, amelyet a lakosság azonosítani tudna a vadászattal.
A vad és élőhelyének védelmében, a vadászat társadalmi elfogadtatásában ez rendkívül hasznos és látványos tevékenység lehetne, mert be kell látnunk, hogy az élőhely védelmére semmilyen lehetőségük nincs a vadgazdáknak. A vadállomány élőhelyére a földhasználók, a mező- és erdőgazdák vannak igazi hatással. A vadászatnak csak rajtuk keresztül lehet bármi befolyása, akkor is leginkább csak akkor, ha valamely szinten egy személy kezében összpontosul a döntés lehetősége.
A mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepe megkérdőjelezhetetlen, de sarkosan fogalmazva, ez az ágazat a legnagyobb természetpusztító tevékenység. Ennek ellensúlyozására számos intézkedés született már, a növényvédő szerek és termésfokozók környezetterhelő hatásának csökkentésétől kezdve egyes tájelemek megőrzésének kötelezettségéig. A „zöldítés” intézménye nagyon jelentős előrelépés a vadállomány érdekében még akkor is, ha további finomítások szükségesek az igazán látványos vadvédelmi hatás eléréséhez. Ebben talán sokat tudna segíteni, ha a vadászatra jogosultaknak jogszabály által szavatolt lehetőségük lenne nem termelési célból termőföldet bérelni, vagy a földhasználók szabályozott feltételekkel átengedhetnék a zöldítési területek kezelését a vadászatra jogosultnak, mintegy a szabályozással utánamenve, segítve a már helyenként meglévő gyakorlatot. (Érdemes lenne figyelmet fordítani arra, hogy a vadállomány érdekében extenzíven művelt területek milyen jótékony hatásokat fejtenek ki, mert akár azt is be lehetne bizonyítani, hogy támogatásra érdemes ez a tevékenység!)
A mezőgazdasági területek művelésének szépsége abban rejlik, hogy évről évre változtatni kell, és mindig megújul a határ képe. Így könnyen ki lehet alakítani olyan élőhelyeket, amelyek a vad és minden más élőlény számára kedvezőek. Az erdőterületek másként működnek, az erdei élőhelyeket nem lehet rövid távon megváltoztatni, ennek megfelelően a változások is hosszabb távon fejtik ki hatásukat. Az erdők térnyerése felsorolhatatlan mennyiségű előnnyel jár, a légköri szén-dioxid megkötésétől a kirándulni vágyók majdani kiszolgálásáig, sőt még új szarvasélőhelyeket is jelent!
De érdemes lehet az erdőtelepítési kampányok tapasztalatait megvizsgálni, hogy az esetleges negatív hatásokat is ismerjük és megelőzhessük! A 2004–2005-ben az Európai Unió által szorgalmazott mezőgazdasági termeléscsökkentést rendkívül praktikusan sikerült hazánkban az erdőterület növelésére felhasználni. Az uniós támogatások nem csak az erdőtelepítések kivitelezéseinek költségeit fedezték, hanem 20 éven keresztül jövedelempótló támogatást is biztosítottak a tulajdonosoknak. Ennek köszönhetően számos gyenge termőképességű szántót erdősítettek. A Dunántúlra oly jellemző félig vagy teljesen felhagyott művelésű szőlőhegyek, gyümölcsösök is ideális terepet jelentettek. Sokfelé látni rendkívül gyakorlatias megoldásokat, amikor egy-egy tábla gyenge adottságú részeit (mély fekvésű, vízállásos lap vagy lepusztult termőrétegű púp) erdősítették be, változatosabbá téve az élőhelyet és gazdaságosabbá téve a termelést. Gyakran találkozom azonban azzal is, hogy egyedüli mozgatórugóként csak a kényelmi szempontok nevezhetőek meg, mert a szántóföldi növénytermesztésre a helyi viszonyok között legideálisabb táblákat vonták így ki a termelésből.
Ez persze önmagában még nem jelent kedvezőtlen hatást, de nézzük meg, milyen problémák merülhetnek fel! Elsőként a vad belterületi előfordulását hoznám fel. A falvak szélén, a kertek mellett kialakuló vadbúvóhelyek generálják a vadkárt, és az előbb-utóbb bekövetkező árnyékhatás biztosan elveszi a fényt a termeszteni kívánt növényektől. A városi emberek számára talán egy ideig érdekes a vad jelenléte, de nap mint nap bizonyítják a híradások, hogy gyorsan terhessé válnak az ilyetén látogatások… Amennyiben egy amúgy is nehezebb életfeltételeket biztosító apró faluban válik lehetetlenné a ház körüli gazdálkodás, akkor nem marad a vidéki életformának semmi olyan előnye, ami meg tudná tartani a lakosságot. Tudatosítani kell, hogy az „Erdő mellett nem jó lakni” népdal első sora igaz, és a második sor – „mert sok fát kell hasogatni” – az a tréfa, és ennek szellemében a települések körül és a belterületeken nem automatikusan engedélyezni az erdőtelepítéseket.
Ugyancsak érdemes lenne a szőlőkben és gyümölcsösökben is feltételekhez kötni, mert nem csak az új élőhelyen megjelenő vad okozta kár, hanem az árnyékhatás is elveheti a telekszomszédok kedvét a műveléstől.
Nagyon gyakori volt az erdők közé beékelődő táblák vagy beugró táblarészek beerdősítése. Hasonlóan gyakori az erdőszéli, vadkáros részek erdővé alakítása. Ez jó pár évig praktikus mind a mezőgazdálkodónak, mind a vadászatra jogosultaknak. Megszűnik a vadkár, és az erdővédő kerítés védi a mezőgazdasági területet is. Vadászként, vadgazdaként azzal is tisztában kell lenni, hogy ha lecsökken az élőhely változatossága, akkor egy bizonyos erdőtömbméret fölött a vad – különösen a gímszarvas – nem várt viselkedést fog mutatni! A vegetációs időszakban várhatóan az erdőtömb peremterületein fog koncentrálódni, hogy napi szinten ki tudjon váltani a nyílt, mezőgazdasági élőhelyekre, az erdő belsejében pedig csak téli időszakban fog látványosan, vadászati szempontból értékelhető módon megjelenni, ennek minden kellemetlen következményével.
A gímszarvasnak különösen fontos lenne, hogy legyenek olyan táplálkozóterületek, ahol a fény és a hő hatására kellően változatos, lágyszárúak alkotta legelőfelület áll rendelkezésére. Ha ez nem biztosított, akkor elhúzódik, vagy – ami még rosszabb – a csemeték rágásával, törésével „megpróbál” ilyet teremteni magának. A vaddal való gazdálkodás számára ez azt jelenti, hogy a kárveszély még gyenge vadászati érték mellett is jelentős lesz.
Ha nincs a vegetációs időszakban megfelelő táplálkozóhely, akkor a tarvad elhúzódik, ezért bőgésben az érett bikák nem itt lesznek. Ez könnyen kimutatható gazdasági hátrányt jelent.
Lehet, hogy sokaknak ez rendkívül távoli, nagyon valószerűtlen hipotetikus szituációnak tűnik, de személyesen ismerek olyan vadászterületet, amelynek egy részén, az elmúlt évtizedek erdőtelepítéseinek következtében, ez már lejátszódott. Kicsit gondoljon bele mindenki, hogy mi történne a vadászterületével, ha az összes vadkáros mezőgazdasági táblát, felhagyott szőlőhegyet és kaszálót, vadföldet és erdei tisztást beerdősítenék!
Hol és hogyan lehetne akkor megvadászni a szarvast? Milyen károkat okozna? Hová tudna elhúzódni? A nyílt területek, tisztások és rétek nélkül az erdő nem csak a vad számára válik gyengébb élőhellyé, hanem számos növény- és állatfaj is el fog onnan tűnni. Gondoljunk csak a szegélyekben fészkelő madarakra! De még a közjóléti funkciók is sérülnének, mert az erdőlátogatók számára esztétikailag sokkal szerényebb terep maradna csak meg!
A „Nemzeti Erdőstratégia 2016–2030” átgondolt keretet ad az erdőgazdálkodás fejlesztéséhez, és ennek részeként a fenntartható vadgazdálkodásra vonatkozóan is tartalmaz célkitűzéseket.
A vadászatot, vadgazdálkodást elvakultan nézők ugyan nem sok pozitívumot találhatnak benne, de a stratégiai célok megvalósítására szolgáló javaslatok között nevesítve van a vad génállományának és élőhelyének védelme!
Ha mi, vadászok nem fogalmazzuk meg az ezzel kapcsolatos konkrét javaslatainkat, nem próbálunk kezdeményezően fellépni, akkor félő, hogy a „sok bába között elvész a gyerek”! A vad élőhelyének védelme törvényi feladatunk lenne, de sajnos konkrét eszközeink nincsenek hozzá. Egyedüli lehetőségünk a szakmailag jól átgondolt, a fő ágazatok érdekeit figyelembe vevő és ezért számukra sem hátrányos megoldásokat javasló lobbitevékenység!
Ehhez saját magunknak is tisztán kell látni a céljainkat. A szarvasgazdálkodást illetően ilyen cél lehet az 5 szarvas/100 hektár erdő törzsállomány, ami 1000 hektáronként lehetővé teszi évente egy idős bika elejtését. Ez azt is jelenti, hogy ezer hektáronként 20 szarvast lehet lőni, amiből 1 golyóérett bika! A 2019. június elsejei állapot szerint 1 939 500 hektár erdő van hazánkban, ez a fentebb említett irányszám szerint 38 790 egyed elejtését tenné lehetővé a jelenlegi több mint 60 ezres számhoz képest, de az 1939 öreg bika jócskán meghaladná a 2018-ban elejtett 1084 példányt! A tervezett 27 százalékos erdősültség megközelítőleg 2 519 000 hektár erdőt jelent majd, és az előző logikával számolva évi 50 380 elejtést, azaz 2519 öreg bikát. De csak akkor, ha a pályázati lehetőségeket kihasználni akaró földtulajdonosokat a jól felkészült, széles látókörű erdész szakemberek abba az irányba terelik, hogy a gímszarvas élőhelyei megfelelő strukturáltságban maradjanak fenn!
Megjelent: A Nimród Vadászújság 108. évfolyam 4. számában (2020. április)